Írta: Radnó György
A helykulcsa Béta életének második szakaszában járt, és már bejáratos volt a víztérbe. Számára a mások által elmesélt tér szebbnek tűnt, mint ahogy eddig gondolta, nagyon szeretett ott lenni és csodálni a felfelé futó vízfalat, mint folyót és fent a kupolában azt a kerek emlőszerű képződményt, amely nagyon hasonlatos az illatőrző szülőjének gyermekéveiben táplálékot adó mellére.
A térben szivárványszínekben pompázott a levegő, amelynek erős víztartalma miatt csak egy alkalmanként használatos oxigénpumpával lehetett kilátogatni. Gomolyogtak a színek, mintha csak egy tapinthatatlan festékkel teli vödörben lenne. A hatalmas kupolát tartó vízfal útját állta, még nem készült fel az átlépésre, de sokan jártak odaát az ismerősei közül, akik mind helykulcsai voltak. A szkeptikusok csak legyintenek, azt mondják, az is egy ugyanilyen kupola, nem érdemes a veszélyt vállalni. Szigorú feltételeknek kellett megfelelni, annak, aki át akart menni. Oktatás és vizsga előzte meg. A vízfal nyomása akkora felhajtóerővel rendelkezett, hogy egy pillanat alatt felszippantotta azt, aki csak minden előzmény nélkül próbált átmenni. Az áldozatokat a fertőzésveszély miatt nagy robotrepülővel halászták ki a kupolából, ahol már csak a pára maradt meg a vastag vízoszlopból, és a nyomás nem engedett a gravitációnak, csak lebegett a test. Ha túl sokáig maradt ott egy áldozat, akkor lassan, páraként hullott vissza a térbe, és ez veszélyt okozott. Azonban ő még sosem látott ilyet.
A tapasztaltabbak meséltek neki a falon túli élményekről, sőt, a messzebb járóktól csúnya szavakat is tanult, olyat, mint a férfi ̶ állítólag régen használták a helykulcsa megnevezés helyett ̶ , és az illatőrzők neve régen a „női nem” volt; vagy a szerelem is, amely csak átkokat és háborúkat, szivárványlétet jelentett nemzetségekre. Ezek ma már mind csúnya, tiltott szavak. Meg is állapította magában, hogy szebben hangzik szülőrzőnek nevezni anyját, mint „szülnőnek”.
A nagy bolygóközi találkozások után vagyunk ̶ ahogy tanították neki ̶ , egy hatalmas bolygó száguldott el az egykori légkör közelében, és az élettel teli földet letérítette a megszokott forgástengelyéről. Ettől a nyomásváltozást okozó pusztító eseménytől az összes víz, ami borította a földet, az ég felé kezdett száguldani. Ez a szippantás ma már lassulóban van, és kialakult egy pár zóna, ahol a felszálló folyók páraként hullanak vissza, és ez a körforgás engedi meg az élhetőbb légkört.
Néhol a növények is visszatértek a régi, gyökeres táplálkozás módszeréhez, addig ahol elég vizet találtak a levegőben, csak lebegtek a boglyás gyökereik és a csökevényes ágaik.
A föld mélyén éltek a családok, Béta is az őt világra hozó illatőrző közelében élt, sokszor nagyon rideg sötétségben töltve a napnak az alvásra kijelölt idejét. Régen egy nap huszonnégy órából állt. Most egy napon csak tizennyolc-húsz órán át van világos, huszonnégy-huszonhat óra sötét, de ez attól függ, milyen évszakban vagyunk.
Szülőrzőjét nagyon kedvelte, de nem sok időt tölthetett vele, hamarosan számára is kijelölnek egy őrzőt, akivel érintkezhet, és ezután elvonul saját fészkébe felnevelni az érintkezés gyümölcsét, és talán soha nem látja újra. Ha ez a teszt jól sikerül és a kicsinyke élet minden teszten jól megfelel, akkor újabb illatőrzőt kaphat, a legjobbak, tapasztaltabbak maguk választhatnak bármikor őrzőt.
A legsikeresebb helykulcsának már nem kell válogatnia, a folyón túl vannak olyan szektorok, ahol rengeteg illatőrző hely létezik, és ott velük érintkezhetnek a legjobb helykulcsok.
Amikor Béta éppen nagy ámulattal csodált egy érdekesen tekergő szivárványt, akkor egy furcsa érzést tapasztalt, majdnem olyat, mint amikor a szülőrzője magához ölelte néha. No lám, és hirtelen egy illatőrző bújt elő a szivárványos ködből, mintha csak a párával szállt volna alá.
̶ Légy jó! ̶ köszönt úgy, mintha már sokszor találkoztak volna. A hangja vékony volt, nem olyan mély, mint amit megszokott, a teste vékony, de formás, mint egy spirálosan tapasztott edény, amelyet maga is készített régebben szabadon választott tevékenységként.
̶ Öröm legyen benned! ̶ válaszolt jól nevelten az őrzőnek, és máris ezer kérdéssel tudta volna ostromolni, de valahogy egy szó sem jutott ki a fejéből, ami észlelhető hangalakúra fordult volna, ahogy média-anatómia órán tanulta ezt. Eszébe villant: talán veszélyben van? Azt tanították neki, hogy nem érintkezhet őrzőkkel, amíg nem készült fel rá. Ehhez még legalább a harmadik szakaszban kell lennie a korának.
̶ Ugye te nem vagy fertőző vagy veszélyes? ̶ kérdezte, előtérbe helyezve a félelmét az imént érzett fura torokszorító érzés helyett.
̶ Ugyan, ugyan, kedves kulcs, te hiszel a szülőrzők tanításának? Látod? ̶ mondta, azzal megérintette Béta vállát. ̶ Látod, semmi bajod nem lett! Nem égtél el és nem szippantottalak magamba... ̶ azzal jókedvűen kacarászni kezdett.
̶ Hogy érted? ̶ kérdezett vissza Béta. ̶ Talán te nem is illatőrző vagy? Azért nem tudsz bántani.
̶ Én Zsuzsa vagyok ̶ mosolygott vissza rá az őrző, és tenyerét a helykulcsa felé tolva megérintette a felsőtestét. ̶ Téged, hogy hívnak? Nyugalom, egyik illatőrző sem veszélyes rád, ez mesebeszéd.
̶ Béta vagyok a második nemzetségből, a bolygóközi évfordulón kaptam életet ̶ hebegte, de próbált határozott lenni. Azonban valami olyan érzés fogta el az őrző tenyerének érintése, mintha a vízfalnak esett volna, ott biztosan szivárványlétre szenderült volna, de ezt az érzés visszakívánnivalónak érezte. Ilyet soha nem tanítottak, hogy ezt túl is lehet élni, anélkül, hogy erre megfelelően felkészülne.
̶ Gyere velem ̶ mondta Zsuzsa, és határozott kézmozdulattal belekarolt a helykulcsába, és vezetni kezdte a semmibe. A szivárványszínű tér, amelyet eddig csodált, megnyílt előtte, és ketten gázoltak a forgatagban, amely épp egy nagy vöröses periódusában ért le a lábuk elé, és azonnal aranyból zöldre váltott.
̶ Régen figyellek, és láttam, a pumpát nem használod, tehát te is alkalmazkodtál a fenti léthez ̶ csicseregte Zsuzsa halkan mellette, és közben tovább vezette a helykulcsát.
̶ Ezt hogy érted? ̶ kérdezett vissza Béta, bár rögtön érezte, buta kérdés, hiszen a választ is megkapta.
Hallott már olyanokról, akiknek nem kellett a föld alá szállniuk, és mégsem párologtak el, a többiek hosszabb időt töltve ebben a víztérben kitágult pólusokkal szívták magukba egyre gyorsabban a szivárványos tér színes masszáját, és aztán elpárologtak.
̶ Ha velem jössz, akkor nem kell többé olyan butaságokat hallgatnod, hogy csak a föld alatt lehet élni ̶ magyarázta az őrző, és Béta szemének halvány-sárgás folyadékában kereste, hogy a helykulcsa érti-e, amit mond.
Béta nem tiltakozott, olyan érzés borította el, amely kellemesen átjárta testét, lelkét, de nem akart arra gondolni, hogy lassan belepárolog a víztérbe, vagy talán így még azt sem bánta. Az őrző sötétzöld szemébe nézett, és bár magát sem értette, de hinni akart neki. Most már ő tette a kezét az illatőrző hátára, ekkor minden lépésnél egy édes borzongás járta át a testét, amiből még többet és többet szeretett volna kapni.
̶ El fogunk párologni? ̶ kérdezte olyan hangsúllyal, amiben semmilyen megbánás vagy ellenérzés nem érződött. Mint aki csak sejti az áldozathozatalt, de önfeláldozóan semmi veszélyt nem lát benne. ̶ Vagy már talán régen cseppfolyós lettem, és ez már a szivárványlét?
̶ Á, dehogy haltál meg... ̶ mondta ki az őrző a tiltott szót, majd így folytatta. ̶ Én is ezt érzem melletted! ̶ majd hozzátette:
̶ Valaki mesélte nekem, ez a szerelem!