Írta: Vaskó Ilona
Néha a legerősebbek is elbizonytalanodnak. Hiába süt a nap vagy látszik minden rendben lévőnek, akkor is érzed, hogy ott liheg a hátad mögött a hazugság. Nem tudod még, nincs rá bizonyosság, hogy hazudnak neked, egyszerűen csak az áporodott leheletet érzed a tarkódon. Egyelőre még csak a gyomrodban van furcsa érzés: valami nincs rendben.
Vajon a tudatunk szelleme már sokkal hamarabb lát dolgokat, vagy egyszerűen tényleg igaz az, hogy a több ezeréves nem gondolkodás eredménye a női intuíció? Még minden olyan automatikus. A mosás, a mosógépbe pakolás vagy a teregetés. De egyszer csak valami hirtelen átkattan. Egy nem úgy ejtett mondat, egy nem úgy kínált kávé… Nem tudod, melyik volt az a pillanat, amikor befészkelte magát a gondolataidba a kétkedés, hogy hazudnak neked. A bizonytalanság szép lassan ténnyé válik benned, pedig csak mikronnyi bizonyosságokat vettél észre, de valahogy olyan gonoszul kúszik a mindennapi rezdüléseid közé, hogy egy reggel kitörölhetetlenné és visszafordíthatatlanná válik a végső összeomlás.
A munkába induláskor a mindennapi dolgaid mellé már bekerül a táska egyik rekeszébe a kétely, egy másikba a kicsinyes félelem. Mind jól elzárva a szerelem csinos kis dobozától, hogy még csak véletlenül se tudjanak közel férkőzni hozzá, nehogy belemarjanak. De egy reggeli kávé gőzében egyszer csak ott gomolyog mind a kettő, és te megérzed, hogy már nem te vagy a legfontosabb. Aztán feltűnnek azok a csipkelődő, gonoszkodó mondatok, melyek felett eddig simán átsiklottál, mert azt gondoltad, hogy csak a másik belső bizonytalansága töri át a falakat. De valahogy megváltozik a hangsúly: a kedvesen bizonytalant felcseréli a gonoszkodó. A kérések kicsinyes utasításokká válnak.
Egyfajta „harc” kezdődik el. Az önvédelmi. Mert a legerősebbek amikor elbizonytalanodnak, nem ordibálnak, nem kapnak dührohamot. De felőrli minden pillanatod a fegyelem, hogy még csak véletlenül se láthassa senki a belső bizonytalanságod. A szerelem rózsaszínű vakolatai repedezni kezdenek. Még nagy igyekezettel vakolod és fested újra, hogy a titok titok maradhasson. Még őrült energiákat fektetsz mindennap bele, hogy újra rózsaszínre fesd a falakat… Egy idő után már minden tett csak kényszeredett utánzása az addigi könnyedségnek.
Végtagjaid elnehezednek, alig bírod felemelni a kezed, hogy beletúrj a hajadba, hogy kicsit igazíts rajta. A gyomrodba nehéz kövek kerülnek, és alig tudsz bármit is megenni, meginni.
A józan ész marad csak, hogy ezt az utat már bejártad, már ismered, és tudod, nincs arra nézve megfelelő pillanat, hogy mikor kell kiszállnod, így hát maradsz. Vársz. Türelem és humor mögé rejted minden bizonytalanságod, de már készülsz arra, hogy hamarosan elhagynak. Várod a végső dobást, és közben tanulod magad újra megvédeni. A szereposztást már kiválóan ismered. Tudod jól, hogy milyen lapokat fognak a következő körben osztani… Az áporodott lehelet azért zavar egy kicsit.
