Írta: Kulcsár Attila
A nejem hatvanadik születésnapomra stílusos ajándékkal lepett meg: befizetett a Nosztalgia Travel-nél egy 6 napos időutazásra. Indulás légkondicionált busszal a Kossuth térről, vissza Budapestig repülőgéppel. Az árát nem mondta meg: ajándék, egyágyas szoba nincs, közölte jelentőségteljesen, de wellness szolgáltatás lesz minden hotelben. Hoppá, akkor ez azt jelenti, hogy szabad a gazda? − gondoltam.
A feleségem mindent elintézett. Kérdeztem tőle, hogy ki ül majd mellettem a buszon − csak reméltem, hogy nem ő, nem szereti a buszozást, dagad a lába. Amikor közölte, hogy sikerült rábeszélni a gyerekkori haveromat is az útra, felvillanyozódtam. Béla özvegyember már évek óta, neki is jót tesz egy kis kikapcsolódás, és ő majd vigyáz rád helyettem – hagyta a végére a slusszpoént.
Az út ígéretesnek látszott, hangzatos programokkal naponta 7-10 éveket repített vissza az időben. Térképet nem adtak a megállókról, mondták, hogy az üzleti titok, panoptikum helyszínek lesznek. Háromóránként áll meg a busz egy-egy benzinkútnál, amikor pisilni, dohányozni lesz lehetőség. Ilyenkor mindenki kinyújtóztathatja a lábát is, igazított el a túravezető.
Már az első nap programja is megmozgatta a fantáziámat: „A nyugdíjas évek szivárványa felragyog.” Most élem ezt a korszakomat, de tele vagyok félelmekkel, hogy fogok átállni, mit kezdjek magammal. A második nap is sokat ígért: „Az ezredforduló soha vissza nem térő pillanatai” − Igen, ezt 2000-ben nagy várakozással éltük meg.
A beszálláskor láttam, hogy nálam sokkal idősebbek is lesznek. Sokan feleségestől jöttek − dupla költség fél élvezet − szokták mondani. Mi a Bélával bemelegítésként megkóstoltuk az idei szilvapálinkáját, egy liter elég lesz talán, mondta.
Már az első benzinkútnál kiderült, hogy egy WC kevés 50 embernek, ha a felének prosztata gondjai vannak. Egy óráig tartott az első program. Én a szemetes mögött megoldottam hamar, bár még nem is kellett volna.
Az első napi attrakció egy mindent tudó szociális otthon meglátogatása volt. Volt benne kerekesszékes szoba − gombnyomásra kivitt a WC-re. Megnéztük az inhaláló lakosztályt, a defibrillátor szalont: 20 intenzív ággyal, mindegyikben egy thai lány várt a tajkártyáddal a kezében, kötényben. Volt kandallónéző terem, 3D-s pornó, peep show a halálközeli élmények megidézéséhez, akinek nem volna. De volt műlovagló szoba, úszókád, női masszázsautomata is. És persze virtuális bakancslistából is lehetett választani valamilyen eddig nem próbált műsort.
Az esti műfogsor divatbemutató volt a legjobb. A fellépő lányok és fiúk csak protézist viseltek. Mi közben a még ki nem próbált menüből megkóstoltuk a bagó-rágót és a kvasz nevű kenyérből erjesztett orosz sört. Köptünk nagyokat össze-vissza. Hát kimaradhatott volna az életemből, mindkettő.
Másnap az ezredfordulós program következett. Valami emlékezeteset akartunk csinálni, mint akkor is mindenki. Sokan gyerekkel próbálkoztak, amelyik pont éjfélkor születik meg, de ehhez idejében hozzá kellett volna kezdeni, és már akkor se ment megrendelésre. Ilyenkor leblokkol az ember. Berúgni, valami emlékezetesen. Jobban, mint más szilveszterkor. De hogyan? A tavalyira sem emlékeztünk. El is kezdtük a Bélával, de belekevert a televízió, hogy Ausztráliában már éjfél van, és sorba mutatták a keleti városokat, hogy ott már 2000-et írnak. Néhányan felmásztak a Sydney-i Operaház tetejére. Mi is akartunk valami emlékezeteset csinálni. Felmászni a szállodai szökőkútra, de már volt ott valaki. Aztán felfedeztük a nagy teniszpályát, hóval belepve. Na, ez az, bele fogjuk pisilni a 2000-et. Én kezdtem a kettesnél, Béla a másik végén a nullákkal. Dolgoztunk keményen, de kevés volt a muníciónk, hiába ittunk hozzá pezsgőket. A szálloda erkélyéről többen segíteni próbáltak, de csak összefirkálták az egészet. Így 2...0-nál abba is hagytuk, és elmentünk a wellnessbe. Ott közölték velünk, hogy mindenki csak a saját felelősségére használhatja, mert a személyzet le lett itatva, nincs tisztítás, túlfolyás, a szauna felforrósodott, és Drakulást játszik egy román turistacsoport. Pálinkánkhoz menekültünk a szobánkban.
Másnap kókadtan utazott a társaság tovább a harmadig napi programunk felé „Azok a mámoros kilencvenes évek!” volt a szlogenje. Ez a rendszerváltást akarta felidézni. Ekkor én a negyvenes éveim elején jártam. Az utazási iroda egy össze-vissza plakátolt panoptikum városba vitt el. Szabad programot kaptunk. Ismerkedjünk meg valakivel, javasoltam Bélának, hátha segít eligazodni, a nők olyan beszédesek. De rá nem lehetett nagyon számítani nőügyekben. Egyik Szakszervezeti Székházból ki, másik étterembe be, kóvályogtunk. Mindenütt üléseztek, privatizáltak, platformokat hoztak létre, kiáltványok készültek. „Kisgazda vagy? Nem? Akkor menj a francba!” − seperte le a kezemet a nemzet kiflijéről az egyik aktivista amit éppen valami toborzáshoz osztogatott. Bélát egy nő beléptette az MDF-be, kokárdákat kellett feltűznie egy dalárda nőtagjainak a mellére, ez nagyon feldobta. Én is felcsíptem egy gyárudvaron egy szocialisa aktivistát. Ha eljössz velem plakátozni, megmutatom neked, milyen a szex a tűzfalon, alpin technikával − aktivizált sikerrel. De előbb fel kellett festeni, hogy Szavazzon a biztos jövőre, jelöltünkre, Máté Mihályra! Estére végeztünk is a nagy transzparenssel. De akkor felszóltak, hogy Máté átlépett az SZDSZ-be, fessük le a nevét, és írjuk át Bogár Bélára. Addigra nekem a hevederben üléstől megmacskásodott a farom, mindenem, és örültem ha szállodai szobámban a zuhany alá tudtam állni. Béla is aludt már, a keze csupa vér volt a sok kokárdatűzdeléstől.
A negyedik napi program a harmincas éveim korszakába repített. „Azok a nyolcvanas évek, a beteljesült vágyak orgiája − volt a marketing címe a napnak −, amikor megállni látszik az idő.” Egy kongresszusra érkeztünk. Hoszteszek hada lepett meg minket, mindenkire kettő is tapadt. A hosszú beszédeket tolmácsok fordították valami ismeretlen nyelvből. Jól haladt minden, a két hosztesz-tolmács sokatmondóan formálta a szavakat azzal a beszédes ajkával. Itt nem használtak botoxot, hogy érzéki legyen. Igazi kubai négerek lehettek, vendégdiákok. De aztán a nyelvjárás kipróbálás előtt, benn rekedtünk egy liftkabinban, amikor elindultunk, hogy tetőteraszról láthassuk a várost. A 42-43. emelet között állt meg a felvonó. Mint a heringes dobozban a halak, úgy össze voltunk préselve benne. Az egyig tolmács hátulról volt hozzám nyomva, a másik oldalról, valóban nagyon feszültek voltunk, és egyik lábunkról a másikra álltunk valamennyien, de valahogy közbe préselődött Béla is, így csak a bal mellét érzékelhettem Anebelnek, szerencsére csak a válltömésemmel, mert egy kosárlabdás lehetett, de rá volt tűzve egy Che Guevara kitűző, és sebet is ejtett volna rajtam. Így aztán kibírtam azt a három órát, amíg össze voltam préselve harmincad magammal. De aztán kiszabadítottak, és a város gyönyörű volt fentről, talán Varsó lehetett és a Solidaritás győzelmét ünnepelték, de mire lesétáltunk a 42.-ről, örültünk, ha ágyba bújhattunk. Anabelről meg Miralijáról, a két kubai lányról kiderült, hogy csak egymást szeretik, mert Che már halott. Nem is vágytunk már mi se másra aznap, csak egy meleg zuhanyra.
Az ötödik nap az „Ide nekem az oroszlánt is” filing napja volt . A hetvenes években jártunk, én akkor voltam a legjobb formámban. Egyetem, végzés, csajozás. Erre napra nagyon rákészültünk. Twist-edzés, lemenni hídba, vissza. Kidobós, behúzós, rock and roll. Séró, fürdőruha próba, deltásító gyakorlatok, kockahas bemutató − még a szobában. Minden jól indult. A programban találkozó volt az NDK-s lányokkal. Ezeknek olyan híre volt akkor, hogy letépik a fiúkról a ruhát, és hogy harapnak. Béla tartott egy kicsit ettől, és jégeralsót vett fel. A program egy gyárlátogatással kezdődött, sörözés és tengerparti kirándulás következett. Ez lesz a csúcsra járatás, éltük bele magunkat vágyaink vitorlásába, és a nagydarab német lányok sokat sejtetően viháncoltak. Megérkeztünk a tengerhez. Gyönyörű plázs fogadott és hatalmas szélvédő fonott kosarak a parton. Na, akkor tessék levetkőzni, biztattak a lányok, és ők már készen is voltak. Micsoda idomok, meg voltunk őrülve. Oda tessenek rakni a cuccot − mutattak egy másik öltözőre, ahonnan pucér németek rohangáltak ki. Mindent, mindent levenni – biztattak −, mert ez egy FKK, vagyis nudista strand. És azok a helyes kék szemű lányok bejöttek értünk és kézen fogva futottak velünk a hullámok felé. Ez egy kicsit meglepett, de azért rohantam én is, hogy mielőbb nyakig érő vízben lehessek. Hát azt nem kívánom senkinek! Ez az Északi-tenger lehetett:13 fokos a víz, semminek nem volt ott árnyéka. Dideregve rohantunk kifelé a paravánok mögé. A lányok jól bírták, a mellbimbóik úgy meredtek, mint egy cseresznyeszem, mi meg, a túra résztvevői, a homokban hasalva feküdtünk, mint katonák a lövészárokban a Don-kanyarnál. Nagy veszteségeink voltak, oda volt a teljes tüzérségünk. Béla a jégeralsóval se ment semmire. Kaptunk hamar meleg teákat, pokrócokba dörzsöltek, így éppen hogy túléltük a vizes kalandot. Rumot is öntöttek belénk, a többire nem emlékszem.
Ezután következtek a hatodik nap. „Az ötvenes évek, avagy az igazság pillanatá”-nak beharangozott program.
Erre nem fizetett be a nejem, mert 56-ban még úgyis csak négyéves voltam, és ennek a programnak nagyon nagy volt a biztosítási díja. De az idősebbek közül is sokan visszaléptek, pedig még könnyű sebesülést is lehetett szerezni emlékbe. Helyette a többség szabad programot választott levezetésként. Lehetett úttörő vasutaskodni, pancsolni a Makarenkó óvoda lubickolójában, egy Bambi-partyn. Az aktívabbja kipróbálhatott egy kis munkát a Hansági Építőtáborban. Mi is ezt választottuk, míg Béla egy ásót bele nem vágott a lábamba. Őt a szúnyogok végezték ki. Mivel a biztosításunk erre is kiterjedt, jó ellátást kaptunk
Élményekkel tele érkeztünk haza. Pestről taxival az éjszaka kellős közepén. Kulcsom volt, de az üres a lakás fogadott és egy levél a sütőben. A nejem írta: „Fasírt a vacsora, én egy másik nosztalgia túrán vagyok most. Last minute út, nem lehetett kihagyni, szerdán érkezek. Vigyázz magadra! Legyél nyugodt, jó kezekben vagyok, Clodoaldó vigyáz rám.”
Jó, jó, én már nyugodt vagyok, de ki ez a Clodoaldó…. ?
