Írta: Ozsváth Sándor
Cseke. Januar. 22 d. 1823. A Himnusz kéziratának első oldalán ez a dátum szerepel, így, szöveghűen. E napon fejezte be ódáját Ferenc tekintetes. Pennáját letéve akkor még nem gondolhatta, hogy műve majdan a magyarság nemzeti imája lesz. S hogy rövidesen azzá vált, az nem csekély mértékben Erkel Ferencnek is köszönhető. Az ő megzenésítésében hangzott fel először nyilvánosság előtt az Óbudai Hajógyárban, a Nemzeti Színház énekkarának előadásában, 1844. augusztus 10-én, a Széchenyi gőzhajó vízrebocsátásakor. A Honderű tudósítása szerint: „Szent lelkesedés rezgé át a hallgatóságot”. De ugyanilyen lelkesedéssel énekeljük ma is, mert együvé tartozásunk egyik legfontosabb jelképe, s legyünk ekkor bárhol a világon, mindnyájan a Hazára gondolunk.
A költő születésének kétszázadik évfordulójára készülve kezdeményezte a Kölcsey Társaság, hogy e nap, január huszonkettedike legyen a magyar kultúra napja. Bár a kalendárium nem így jelöli, nekünk, nyelvünket, kultúránkat őrző, óvó és féltő magyaroknak piros betűs ünnep, immár negyedszázada. Mert nemcsak kultúránk és nyelvünk egyedülálló itt, Európa kellős közepén, jóval több, mint ezer éve, de himnuszunk is különleges. Ez nem éltet császárt és királyt, nem szólít fegyverbe, nem helyezi az országot más nemzetek fölé, nem hirdet véres bosszút, még csak nem is pattogó harci induló. A mi himnuszunk ima, fohász a Magyarok Istenéhez. Minden év január elsején, az újév első perceiben is ezt énekeljük: Isten, áldd meg a magyart! Az újév első szava a magyarok ajakán: Isten.
Himnusza s egész életműve nemzedékek sorának adott eddig eligazítást, nyújtott biztatást. Üzen-e ma valamit az új évezred emberének, magyarjának? Vannak-e most is érvényes intelmei Kölcseynek? Mindenképpen! A mai vanitatum vanitas (a hiúságok hiúsága) világában, az unióba ájult Európában, a nemzeti érzést elfojtani szándékozók szorításában, költőnk később szállóigévé vált mondata talán érvényesebb, mint valaha: A haza minden előtt! E négy szót 1833. június 14-én vetette papírra, Pozsonyban. Az akkori haza fizikai valójában már 93 éve nem létezik, mert szétdarabolta a győzők önkénye, elszakítva tőlünk Kölcsey életének legfontosabb helyszíneit. Szülőfaluja, Sződemeter (Sauca), ma Romániához tartozik, szülőháza ortodox papi lak; ugyancsak odakanyarították a térképrajzoló kezek Károlyt (Carei) is, a szatmári megyeházával, politikusi karrierjének első színterével együtt. S reformkori küzdelmeinek legfőbb fóruma, ahol népéért-nemzetéért oly sokszor szónokolt, a pozsonyi diéta épülete ma Szlovákia fővárosában (Bratislava) idegenkedik, mint ahogyan újdonsült északi szomszédunknál keresendő kedves pihenőhelye Lasztóc (Lastovce) is, hol gyakran időzött barátja, Szemere Pál társaságában. Bús düledékű Huszt vára és Beregszász, az utolsó postakocsi-állomás, ahová levélért-újságért Csekéről beszekerezett, jelenleg éppen Ukrajnáé (Chust és Beregove néven), de tulajdonolta már Csehszlovákia és Szovjetunió is. Köpcsény (Kittsee), hol a diétára igyekvő Kölcsey utoljára (vagy visszafelé jövet először) lovat váltott, ma Ausztriában található. Legutolsó hazaútján, 1835. február 9-én egészen idáig kísérték a vele rokonszenvező és mellette tüntető országgyűlési ifjak. Elébb e szavakkal búcsúzott el az országos rendektől: „Jelszavaink valának: haza és haladás.” S mit hagytak meg nekünk Kölcsey egykori hazájából? Álmosdot, Debrecent, Pestet, Csekét… Az imént felsorolt emlékhelyekhez ma öt országba kell elzarándokolnunk!
Atyámfia, ki e sorokat olvasod! Ha teheted, menj el egyszer Csekébe (lehetőleg házad népével, barátaiddal vagy tanítványaiddal), a magyar kultúra napjának országos nyitórendezvényére, mert a Himnuszt elénekelni annak születése helyén, Kölcsey sírjánál, hazai és határon túli magyarokkal, életed egyik legszebb élménye lesz.
Illusztráció: Kölcsey-portré (Makoldi Sándor festménye, 1990)
