Írta: Radnó György
Valahol a kerek föld egy nagyvárosában él a filozófusunk. Minden este kiül tízedik emeleti teraszára, elszívni a napi pipáját. Ilyenkor kicsit kiszabadul a számítógép virtuális cselekvéseiből az igazi, valós világba. Évek óta figyeli a szemközti ház ablakain keresztül az ott folyó életet.
Látható az erkély, a nagy- és a kis szoba ablaka és a konyha – mint megannyi Facebook-fiók, mintha csak egy idővonal lenne. Jól ismeri azokat, akik ott élnek, bár őt nem ismeri senki. Jól ismeri őket még akkor is, ha nem tudja a nevüket. Mégis mindegyiknek van neve, igaz, csak becenév. A hatodikon egy „Macskás” család él, ahol minden tavasszal úgy örülnek az újszülött macskáknak, hogy aztán a parkot cédulázzák be az „Ingyen elvihető cicusok” felirattal. Jóval felette, kicsit jobbra, egy örök videóbarát, „Dilis vidis” nézi minden este hét órától hajnalig az ablakkal szemközti falra kivetített filmeket. Jól látszik az erkélyen át, sőt, nyáron még hallható is, amint a nyitott ablakon kiszűrődik a film Dolby surround hangzása.
Az ötödiken egy fiatalasszonyt csak úgy becéz magában, „Az ötödik elem”. Mindig becsavart törölközőben jelenik meg, és tereget. Egy másik lakásból egyszerre négyen-öten is kipréselődnek a kis teraszra és dohányoznak, közben nagy hahoták közepette mesélik napi történeteiket, ők a „Vigyori család”.
A kilencediken a házigazda szinte minden pénteken későn ér haza a munkából, kicsit becsípve, amit a felesége – ránézésre – már legalább húsz éve nem bír elviselni, kiabál, acsarog, amíg egyoldalúan vagy mindkét részről néhány pofon el nem csattan, aztán csend lesz. Ezeket a pofonokat túlélve tudni lehet, hogy nyugalom lesz a következő péntekig. Őket nevezte el a filozófusunk „Dir-Durr család”-nak.
Az ablakok is, mint egy idővonal, mutatják a bennük lakók értékrendjét. Vannak virágos ablakok és matricával díszített üvegek. Néha zenék szűrődnek ki egyik-másik helyről és mind más-más stílusról, lélekről árulkodik.
Két tinédzser lakik balra az ötödiken, onnan sokszor valami modern „performanszos” zene hallatszik. Pont szemben, a tizediken lakó szerb zenét hallgat, míg az alatta levő, csak kemény rockot bömböltet.
A hatodikon egy zsidó család él, nem vallásosak, csak az ünnepekre teszik ki az ablakba a menórát. Egyébként csendes család, fiúgyermekük nem hallgat zenét, szinte csak tanul egész délután az ablakkal szemben álló asztalánál.
Az alsó szintek messze vannak a filozófustól, de így is tudja, ki mit szeret és mit nem. Felülről jobban rálát a teraszokra, látja az öltözékeket is, de onnan kevésbé hallja a hangokat. Némelyik teraszt nem használja a gazdája, csak lomokat tárol benne, egyiken épp négy bicikli lapul, talpalatnyi helyet sem hagyva az életnek, másokat havonta fehérre mázolnak.
Érdekes, hogy így összezsúfolva mennyire nem is tudják, kik laknak a mellettük lakó lakásokban. Talán biccentenek a liftben, amikor összefutnak, de mindenki némán viseli el a másikat – mélázik a filozófusunk.
A filozófussal szemben, a közel száz lakás olyan, mintha egy-egy idővonal lenne a Facebook-on. Mindenki jól kiismerhető. Már a parkban sétálva vagy a boltban összefutva is megismeri ezeket az embereket. Bár őt nem ismerik, de ő mindig kedvesen mosolyog, a szeme sarkán ott a huncut csillogás − ismerlek ám...
A filozófusunk is csapdába esett, mindent tudott már a szemben lakókról, csak azt nem vette észre, hogy a mellette lakók kifélék, és szinte sosem látja őket. Nem ismeri meg őket a boltban, bár néha némán együtt utazik némelyikükkel a liftben, de oly ritkán, hogy azt gondolja, csak valami rokon jöhetett látogatóba valamelyik szomszédhoz.
Egyik pipázós estéjén minden örökre megváltozott, kettétört ez az idilli kukucskálás a kibillenthetetlennek hitt hétköznapokból. Pár szinttel alatta egy lakástűz keletkezett. A füst olyan nagy volt, hogy az egész házat kiürítették, éppen akkor, amikor a pipázós, figyelő óráját töltötte volna. A tűzoltók küzdöttek a lángokkal, közben az este egyre mélyebb lett. Sötét és hideg volt, mintha csak a tél akarna hirtelen rájuk törni. A lángok makacsul nyaldosták az egyre feljebb eső lakásokat, míg el nem érték a filozófus lakását is. Aztán mintegy befejezésképpen nagy durranással az egész épület homlokfala kivágódott, és a szemközti lakások ablakain repült be, s mint egy óriási golyószóró, megsorozta a szemben álló épületet. A tűz hamarosan kialudt, de a pusztítás hatalmas volt, gondolni sem lehetett arra, hogy a filozófus saját lakásába visszatérhessen ezen a hajnalon.
Csak egy évvel ezután készült el a ház, amikor a filozófus újra az erkélyén ülhetett, bár már nem dohányzott, de emlékezett az órára, amikor nagy élet folyt a szemközti házban, tehát megszokásból kisétált az erkélyre. Döbbenet ült az arcára attól, amit látott.
A legtöbb kedvenc család lakása helyén csak deszkák látszottak.
A macskás család többé nem nevel cicákat, a rocker zene helyén néma csönd hallatszik, a videós ablakán át többé már nem szikrázik kifelé a filmek fénye. Nincs performansz zene sem, és a dohányos család sem kacag többé a teraszra zsúfoltan. Nem világít már a menóra fénye, háborús hangulatot áraszt a látvány.
Csak az egyik erkélyen ücsörög egy tolókocsis ember a „Dirr-Durr család”-ból, Igen, az, aki pofonokkal koronázta a péntek estéket. Mikor összeakad a filozófus döbbent tekintete a férfival, a féllábú mélabús ember lassú mozdulattal, mint egy köszönésképpen felé int. Közben a felesége mosolyogva nyújtja neki a megtömött pipáját. Mostantól a filozófus nyomdokába lépett, kukucskálhat, mert a vele szemközti tömbben mindenki túlélte a katasztrófát.