Írta: Radnó György
Kuplung, a sokat megélt eb végre, nagy nehezen megszabadult attól a vak embertől, aki mellett eltöltötte utóbbi napjait. Már régen érett a szökés, mert állandóan a fejére koppintott fehér botjával, ha kicsit előrébb merészkedett tőle. Ez nagyon idegesítő volt számára.
Egyszerre csak óriási forgatagban találta magát − hát ez a piac. Legalkalmasabb hely arra, hogy megszökjön. Az éhség is kínozta már, legalább egy hete nem evett rendes ételt, csak folyton valamilyen ismeretlen ízesítésű, vízben kapott áztatott, száraz kenyeret.
A piacot kerülgetve egy rést, kaput keresgélt, hogy a bentről mindenfelől áradó füstölt húsok szagának közelébe jusson. Aztán végre kinyílt egy kapu, amelyen egy furgon gurult be, és ő azonnal utána eredt. Aztán elbújt a teherautó alatt. De milyen jól tette! Nagy ládákban finomságokat kezdtek pakolni az orra elé. Sonka, kolbász és ezer ínycsiklandozó illat ingerelte. Aztán, amikor senki nem figyelt, gyorsan megragadott egy ládából kilógó füstölt csontot, de nem akármi volt az! A többi részét nem látva, csak a kirángatása után jött rá, hogy ez bizony egy jókora disznócomb. Na, ez már megvan, de még menekülőre kell fognia. Sikerült is nagy lendülettel eliszkolnia egy eldugott sötét sarokba. A nagy kiabálást követően megvárta rejtekhelyén, hogy elcsituljanak a kedélyek. Éppen azon törte a fejét, hogyan vihetné még jobb helyre a zsákmányt, amikor különös és megmagyarázhatatlan dolog történt. Egy nagydarab ember hajolt hozzá, és nagyot sózott rá a kezében tartott sétabottal, de olyat, hogy csillagokat látott. Alig eszmélt a sokkoló élményből, mire a bot gazdája eltűnt a sokaságban, a nagy zsákmányával együtt.
Nem jól kezdődött ez az újabb kaland, amely már ismerősnek tűnt neki a kóborlásaiból. Nagyot sóhajtva gondolt az elkövetkező szűkös napokra, hacsak nem talál valakit, aki pártfogásába veszi.
Némi eredménytelen koldulás után szédelegve és szomorúan vette az irányt a kijárat felé. Valahogyan a lábak között szlalomozva a kijárat helyett mégis a kijárat melletti portásfülkében találta magát.
Jól is tette! Két személy tartózkodott a kis helyiségben. Éppen ettek valamit, de szinte állandóan ki-be járkáltak, közben az embereket figyelték, na meg a táskákba kukkantottak bele véletlenszerűen. Valamit kerestek, vagy valakit? Nem igazán tudta Kuplung, de érezte komoly helyre került.
– Nézd, Pistu! De helyes kis kutyus! – szólt a társának a pocakos, karszalagos ember. A másik férfi, aki valamivel fiatalabbnak látszott a nagydarabnál, csak egy pillantást vetett felé. Szóra sem méltatta. Most éppen ő figyelt az ajtóban állva. Több szó sem esett, viszont finom szalámis kenyeret kapott a pocakos embertől, amivel igazán elégedett lehetett. Már nem is volt éhes. A nagy combot is elfelejtette.
Hálásan kuporgott le az ajtó melletti asztal oldalához.
– Most egy kis heverészés következik – gondolta kutyánk. – Utána majd csak lesz valahogy!
Talán ha fél órája lehetett a portásfülke ajtajában, de máris úgy tűnt, mintha mindig ott lett volna.
A nagy sürgésben csak az illatokat pásztázta Kuplung, és ehhez a szemét sem kellett nyitva tartania.
A sokféleségből, aztán egy ismerős illat keltette fel érdeklődését. Közeledett. Előbb csak felfigyelt, majd felismerte, ez a korábban zsákmányolt comb illata, és aki közeledik, nem más, mint a sétabotos férfi. Ahhoz képest, hogy bottal járt, nagyon is gyorsan iszkolt kifelé. Ezt Kuplung is észrevette, és biztos volt benne, hogy az ő combjával akar meglépni. Több sem kellett a mi jó kutyánknak, felpattant. Csaholással az ember kezében lévő szatyornak esett, amelyben a nagy darab comb dagadozott kifelé.
Bár a következő percben már tudta, nagy hiba volt, hiszen a járóbot feléje emelkedett és lesújtani készült. Aztán csoda történt! A bot nem csapott le. Azonban a pocakos portás megragadta az embert, és visszautasítást nem ismerő határozottsággal a fülkébe invitálta.
– Azonnal kérem a táskáját megmutatni, zsebeket kiüríteni! – szólította fel a meglepett férfit.
– Na, itt nekem semmi dolgom – gondolta a kutyánk, és ismételten leheveredett, gondolta, majd meglép, ha már elültek az események és eléggé kipihente magát.
Ami ezután történt, álmában sem gondolta volna, azt sem, hogy hamarosan őt ünnepli mindenki.
Az ő comb-tolvaja nem kicsi fogásnak bizonyult. Ami előkerült tőle, az még egy zálogházi készletnek is elment volna. Ékszerek, igazolványok, pénztárcák sora került a botos férfi kabátjának minden létező nyílásából. Jött a rendőrség is, elvitték. Az ünneplés nagy volt, de a babér a kutyánké lett. A legnagyobb zsebtolvajt fülelte le véletlenül. Volt ott egyből minden földi manna. A húsboltos finom csontot hozott neki, a kifőzdés is egy egész pár debrecenit rakott elé. Tejet kapott a tejcsarnokostól, és még ezernyi apró ajándékot.
– Ez kérem egy valódi csoda, csoda ez a kutya! – mondta kicsit később egy rádiós riporternek a pocakos, mintegy kinevezve magát a Kuplung sajtószóvivőjének! – Hetek óta keressük ezt a zsebest, szinte már rablás, amit itt művelt, és aztán megjelenik a semmiből ez az áldott okos kutya és egyszeriben elkapja, mintha csak ezért vezényelték volna ide. Ez kérem, egy igazi nyomozókutya! – ismételte még számtalan riporternek a pocakos portás.
Kuplung csak pislogott, na nem annyira a dicséretek miatt, inkább, mert annyira teleette magát, hogy mozdulni sem tudott. Minden újabb riporter megjelenésekor büszkén mutogatták, és fényképezték mindenféle újságoktól érkezett fotóriporterek.
Kuplung híres lett! Mégsem volt elégedett, hiszen az ő disznócombjával senki sem foglalkozott. Igaz, ezerszer kapta vissza a négylábú egyetlen combja helyett a legjobb finomságokat. De az a rágós comb akkor is az övé volt egyszer, ha csak rövid időre is.
Legnagyobb bánatára ezzel már senki sem törődött.
