Írta: Balku László
Vasárnap délután sétálok a belvárosban, élvezem a szokatlanul enyhe késő ősz lágy napsütését. Autó suhan el mellettem, majd néhány méterrel előttem megáll. Amint a hátsó üveg feliratából és a sárga rendszámból kiderül, bérelt kocsi, hátul három fejkendős asszony ül. Az anyósülésről jól megtermett, barna bőrű fiatalember száll ki, és mosolyogva felém tart.
– Musztafa vagyok – mutatkozik be. Neve és idegen akcentusa igazolja a feltételezésemet: törökökkel hozott össze a sorsom. Elmondja, hogy a Liszt Ferenc repülőtérre tartanak, és érdeklődik, hogyan jutnak fel az autópályára. A navigáció egyszerű: a következő sarkon jobbra, a harmadik lámpás kereszteződésnél balra, aztán kiérve a városból megtalálják az autópálya felhajtóját.
Musztafa megköszöni az útbaigazítást, az autóhoz lép, és a kesztyűtartóból kis dobozt vesz elő.
– Amiért ilyen kedves voltál, megajándékozlak egy szép órával. Valódi svájci, tizenkét köves – mondja, és felnyitja a dobozkát. Az órán látszik, hogy Svájctól néhány ezer kilométerrel keletebbre készült, kőhöz legfeljebb akkor lenne köze, ha leesne a díszburkolatra, no meg amúgy sem hordok már jó ideje karórát – minek, a telefon is mutatja a pontos időt –, de ajándék lónak … Illedelmesen megköszönöm.
Most következik a közmondás második fele – Musztafa nem ereszt. Felnyitja a csomagtartót, jókora dobozt vesz elő, felnyitja, kivesz belőle egy serpenyőt, és a kezembe adja.
– Eredeti … (ez itt nem a reklám helye) – dicséri a portékát. Persze, ahogy az óra svájci. Mindenesetre súlya van, ha valakit fejbe vágnának vele, aligha kérdezné meg egy ideig, miért kapta.
– Ez a csodálatos edénykészlet most mindössze ezer forintért a tied lehet – folytatja. – Óriási szerencséd van. A repülőgépen ez nekünk már túlsúly, többet kellene fizetnünk érte, mint amennyit ér, ezért neked adom ennyiért.
Nem erősségem a konyhaművészet. Nagyon finom tasakos leveseket tudok főzni, azon kívül néha rántottát csinálok, vagy kolbászt sütök. Mindehhez bőven elég az a néhány edényem, ami van. Ezt elmondom Musztafának is, ő azonban újabb érvvel áll elő:
– A feleséged biztos örülne neki.
– Nincs feleségem.
– Jön a karácsony, egy ilyen értékes készlet szép ajándék lesz a barátnődnek.
– Barátnőm sincs.
– Valakit csak meg tudsz ajándékozni vele.
– Nincs is nálam, csak pár száz forint.
– Semmi baj, ülj be, hazaviszünk, otthon kifizeted.
– Lekésitek a repülőgépet…
– Ó, van még időnk.
Be kell látnom, ha szabadulni akarok, drasztikusabb módszerhez kell folyamodnom.
– Nézd, Musztafa – mondtam –, semmi szükségem erre a sok edényre. Ha ingyen adnád, nekem akkor sem érne annyit sem, hogy hazacipeljem. Budapesten biztos fogtok rá vevőt találni.
– No, jó, ha nem kell, hát nem kell – feleli, visszateszi a dobozt a csomagtartóba, kiveszi a kezemből az órát, visszaül az autóba, és elhajtanak.
Hé, Musztafa, állj meg! Hova viszed az ajándékomat?
