Írta: Kulcsár Attila
(Egy gépeltérítő emlékirataiból)
A plasztikbombát a repülőtéri ellenőrzés nem mutatja ki, különösen, ha az ember a combtövéhez tapasztja. Pláne akkor, ha közönséges ablakrögzítő gitt... A nadrágszárba jól elrejthető a levágott csövű gépfegyver, de csak a végső esetben szoktam használni. Kis gyakorlással elérhető, hogy úgy járkál vele az ember, mint egy sérült futballista, ami elég gyakori valamelyik tornáról hazatérőben. Azt se mutatja ki az ellenőrző kapu, ha a gépfegyver a strandokon használt műanyag vízipuska, mint amit nemrégen találtam az uszodában. De a pisztolyom szakasztott mása egy igazinak, annak ellenére, hogy bakelitből van. Szemtől szemben is fegyvernek látszó tárgy, hát még ha valakinek a halántékához nyomom és azt mondom: „Gépeltérítés, vezessen a kapitányhoz!”
Szóval, az ember felszáll a repülőgépre, és várja a kedvező pillanatot. Becsatol, próbál természetesen viselkedni, megismerkedik a szomszédjával− nyápic japán karmester−, de közben izgatottan gyürkészi zsebében a fekete símaszkot, amit majd az arcára húz, ha eljön az ideje. A kapitány elvégzi a felszállási manővereket, felveszi az utazósebességet, máris tízezer méter magasan vagyunk, 830 km/órával repülünk a felhők felett, gyönyörű kék az ég, kint mínusz 50 fok a hőmérséklet.
Ilyenkor az ember felméri környezetét, elmegy terepszemlére. Sok nyugdíjas korú milliomos, elhízott, unatkozó turisták. Nyűgösködő gyerekekkel néhány fiatalabb házas, egyszerűnek látszó feladat, jó kis túsznak való massza. Az utaskísérők szép, sokat próbált lányok, de a szétloccsantott agyvelőt ők sem szeretik. Végigjárom az utasteret, sehol egy biztonsági embernek kinéző pasi, nem lesz nehéz. A szervezet, melynek tagja vagyok, azt a parancsot adta, hogy Franciaországba térítsem el a repülőt az utasokkal együtt, ott majd vár egy másik gép. Nekem mindegy, azt teszem, amit a szervezet diktál. Ott jó a konyha és kiválóak a borok. Mindenütt életveszélyben élünk. Hogy hol végezzük, meg van írva.
A lányok bemutatják a vészkijáratokat, meg a vízi mentőmellényeket, amelyek szükség esetén szájjal is felfújhatók. „Kisanyám, nem lesz időd fújdosni, mert nem kapsz levegőt, ha megszorongatom a torkodat” − készülődök. Memorizálom a vészkijáratot, a gép szárnya felettit szeretem, de már hozzák is a vacsorát, a hidegtálakat. Nem sietek, én ráérek, bort kérek hozzá, fehéret, Savignon Blanc a kedvencem. Alattunk Görögország, van még időm, ha a gép Kairóig akar repülni, az üzemanyag Párizsig is elég lesz. Ha nem, leszállunk valahol közben. A pilóták nem kockáztatják az utasok életét. A pisztolyom csőre töltve, nincs is benne lyuk, tömör műanyag, de a bordák közé nyomva ki érzi ezt?
A kaja általában kiadós, a bor pincehideg, kérek még egy üveggel. Néha elnyom az álom ilyenkor, és arra ébredek, hogy a kapitány leszálláshoz készülődik. Újra be kell csatolni az öveket, befejezni a dohányzást. Állítani kell a csaton, úgy teleettem magamat. Mára elég is lesz ennyi. Tudom, hogy nem szabad a repülőgépen mobiltelefont használni, de a belső vonalon mégis megkérdezem a szervezetemet, hogy most mitévő legyek. Legtöbbször az a válasz, hogyha jó volt a konyha és hogyha jóllaktam, akkor most már nyughassak, ne kockáztassak fölöslegesen. Szálljak fel a következő gépre és csak akkor csináljam meg a balhét, ha nem adnak eleget enni.
Végül is az én szervezetem szervezetét csak ez érdekli, az újságok csinálnak ebből politikai ügyeket. Nem vagyok én rossz ember, ha megvan a betevő falat és a kis pia, nem bántok senkit. Igen, ez szervezet-bűnözés. A gépen elalhatok, enni is adnak. Mi kell még az embernek, hát az eltérítés az biztos nem hiányzik senkinek, főleg az utasoknak nem. Azt mondom, fő a békesség. Azt meg hogy hogyan jutottam idáig, kérdezzék meg a politikusoktól. Hogy miként jutok fel a gépre, ne firtassák, ez is egy szakma, valahogy meg kell élni. Mindig van, aki megveszi a repülő jegyemet− síita vagy szunnita, keresztény vagy mohamedán. Az egyiknek el kell téríteni a gépet a túszokkal, a másiknak meg vissza. Mindegyik más államot akar. De ne jöjjenek közelebb, mert nem állok jól magamért, és társaim is vannak mindenhol!
