Írta: B. Tóth Klári
Ahogy vonultak a tehenek, reggel hétkor, behallatszott a kolompszó a konyhába, mentek ki a legelőre, este hétkor vissza, a kolompkoncertre minden gyerek a kapuba rohant, el nem mulasztottuk volna a csordát.
– Megjöttek a tehenek, megjöttek a tehenek! – kiáltoztuk, mintha nem láttuk volna őket minden áldott nap. Dudok bácsi hajtotta őket két pulija segédletével, állat-és gyerekszerető pásztor volt, neki magának is volt 14 gyereke, egyik dudokabb, mint a másik.
Legjobban a kis borjakat szerettük, ahogy nyurga lábakkal szaladtak terjedelmes anyjuk mellett, friss, göndör szőrük fényesen csillogott a rosszul öltözött asszonyságok gyülekezetében. Nyakukban a pici rézcsengő üdítően csilingelt a harsány kolompozás-okozta hangzavarban.
Hazafelé a tehenek időnként betévedtek a parókia nyitott kapuján, körbesétálták a fehérre meszelt kövekkel körberakott virágágyást, az öreg diófát a kerti asztallal, megbámulták a házi gyártmányú fa hintát, ahol sokszor fürtökben lógtunk, hisz egész gyereksereg hintázott rajta, máshol nem lévén a faluban játszótér, csak a libajárta pázsit. Felismertük a hívatlan vendégeket:
– Nézzétek, ez Böske, a Julcsa néni tehene!
– Ez meg Julcsa, a Böske néni tehene – viccelődtünk, míg a marhák bambán méregették a sok gyereket, rázogatták a fülüket, és lassan keringtek a kerti körúton, amit a sánta harangozó, Borissza Pista bácsi rendszeresen felsöpört a gallyseprűvel, nehogy kiüssön a gaz, ringatózott alattuk degeszre tömött tőgyük, ellentétes irányban lomha testükkel. Ez a furcsa disszonancia, hozzá a kolomp harmadik irányú mozgása mindig lebilincselt, mint a Duna izgalmas vízfelszíne, mikor egy forgónál a gőzhajó hullámai összeütköznek a szél-korbácsolta víztarajokkal, amitől szabályos hullámszobrok keletkeztek, majd elmúltak, mint egy performance – mert a reggeli és esti csordajárás között még két fontos elfoglaltságunk akadt: minden délelőtt és délután lerohantunk a Dunára integetni a hajóknak, és teli torokkal biztattuk őket a partról:
– Hajrá Kossuth, hajrá Kossuth, vagy hajrá Táncsics, hajrá Rákóczi! – ez a három gőzhajó járt akkoriban, válaszként hatalmasat tülkölt a fehér kémény, kifújta a gőzt, hogy zengett belé a völgy, mintha megköszönné a biztatást, az utasok meg nevetve visszaintegettek a fedélzetről, ahol limonádéjukat kavargatva ücsörögtek. Így legalább ezt a három történelmi nevet megtanultuk már óvodás korban, a nagyobbak meséltek róluk. Aztán futottunk vissza, el ne mulasszuk a hazatérő csordát.
A hozzánk tévedt tehenek sose találták meg a kijáratot, úgy kellett hajtani őket:
– Ne te,ne, hajts ki, hajts! – üvöltöttük kórusban, ahogy a tehénpásztortól hallottuk a vezényszavakat – Máskor bátyámék a barátokkal ráugráltak a csorda utolsó állataira, disznókra, kecskékre, bárányokra, néha a tehenekre is, versenyeztek, kit visznek messzebb. Szegények rohantak végig a falun a rakoncátlan terhekkel, a csengők, kolompok eszeveszetten hirdették a hadiállapotot, míg levetették őket valamelyik útszéli árokba, és így megzavarva a beidegződött útvonalat, más portán kötöttek ki, bemenekültek az első nyitott nagykapun, amiből mindig nagy ribillió kerekedett. A gazdák futkoshattak faluszerte jószágaik után, mások meg tanakodtak, kié a tehén, melyik istállóból való, hova hajtsa? Aztán csak kitessékelték a nagykapun, hátha hazatalál.
Nyaranta odajárunk a festőtáborosaimmal, el nem mulasztanánk a csordát, belefestjük őket a tájba, ahogy békésen legelésznek a réten, visszaidézve egy letűnt kort, amikor az emberek még közösségben éltek, bár mára már alig maradt néhány tehén, és a pásztor azóta biciklivel jár a nyomukban.
