Írta: Balku László

Az idős ember hirtelen felállt a helyéről, és korát meghazudtoló fürgeséggel tört utat magának a zsúfolt villamos első ajtaja felé. A vezetőfülke mögött álló fekete öltönyt és kalapot viselő szakállas férfi azt hitte, az öreg le akar szállni a következő megállónál, ezért amennyire tudott, hátralépve igyekezett helyet szorítani neki. Kissé zavarba is jött, amikor a mögötte álló magas, testes nő melleit a hátán érezte. Az öregember azonban nem az ajtóhoz igyekezett; megállt előtte és az arcába nézett.

– Feuernstern rabbi úrhoz van szerencsém? – kérdezte.

– Én vagyok, parancsoljon – válaszolt meglepetten a szakállas férfi. Az öregúr önmagában is különös jelenség volt. Aszott, sárgás bőrén látszott, hogy igen idős, talán a kilencvenen is túl lehet, energikus mozgása, erőteljes, szinte sportos alkata viszont mintha egy jól karbantartott hatvanashoz tartozna. És egyáltalán honnan ismerheti, hiszen alig három hónapja lépte át életében először a magyar határt, azóta legfeljebb harminc-negyven emberrel került kapcsolatba.

– Kemecsey Árpád vagyok – nyújtotta kezét az öregúr. – Szeretnék Önnel négyszemközt beszélgetni.

A rabbi az idős férfi arcát kémlelte. Mit akarhat tőle ez az ismeretlen ember?

– Ha önnek holnap délelőtt tíz óra megfelel, otthon talál – mondta, kabátja belső zsebébe nyúlt, és egy névjegykártyát adott át az öregnek. A következő megállóig még együtt utaztak, de többet nem szóltak egymáshoz. Mikor a villamos megállt, a rabbi köszönt és leszállt.

***

Feuerstern Ábrahám nagyanyja első gyermekét várta, amikor Amerikába menekítették a deportálás elől; férje munkaszolgálatosként akkor már a doni hadseregben szolgált. Fia három hónap múlva New Yorkban született meg. A nagymama a háború után haza akart települni, de még az elutazása előtt megtudta, hogy férje a fronton, szülei és testvérei Auswitzban meghaltak, így maradt Amerikában. Kemény fizikai munkával és a hitközség támogatásával nevelte fel és taníttatta fiát. Ábrahám anyja is magyar zsidó család gyermeke; fiukat úgy nevelték, hogy soha ne feledje el, honnan származik. Gyakorlatilag három anyanyelve volt: az angol, az ivrit és a magyar.

A fiatalember Izraelben végezte tanulmányait. Az Egyesült Államokba már nem egyedül tért vissza; felesége, Ruth apja lengyel, anyja magyar. Hamarosan a detroiti ortodox zsidó hitközség rabbija lett.

A negyvenedik születésnapja előtti éjszakán különös álma volt. Egy romos, beszakadt tetejű zsinagógában, a törmelékek között a tóraszekrény ajtaját kereste. Megértette: Isten szólt hozzá az álomban és nagyanyja szülővárosába küldi, hogy újjászervezze az ortodox hitközséget. A következő szombaton bejelentette lemondását, egyben gyűjtést hirdetett tervei megvalósítására. A közösségnek több vagyonos tagja volt, a szükséges összeg hamar összegyűlt, így rövidesen megérkeztek az alföldi nagyvárosba. Három gyermekük egyelőre a nagyszülőknél maradt. Ők már csak törik a magyart, most a nagyszülőktől vesznek nyelvleckéket és majd akkor jönnek utánuk, ha már tökéletesen beszélik a nyelvet; így tanulmányaikat zavartalanul tudják folytatni a magyar iskolákban.

A belváros egy csendes utcájában vásároltak házat. A nagy, galériás nappali alkalmas az istentiszteletek vallási előírásoknak megfelelő megtartására. Feuerstern rabbi nagy lendülettel vetette magát a munkába; néhány hét múlva együtt volt tíz felnőtt férfi, megtarthatták az első istentiszteletet.

***

Kemecsey Árpád pontosan érkezett. Ábrahám a nappaliba vezette, egymással szemben ültek le az asztalhoz.

– Mielőtt a lényegre térnénk, megkérdezhetem, hogy honnan ismer engem? – kérdezte a rabbi; az előző napi találkozás óta nem hagyta nyugodni ez a kérdés.

– Mindketten Amerikában éltünk. Azóta figyelek önre, mióta az újságokban olvastam, hogy Detroitban megválasztották rabbinak. Már akkor meg akartam keresni, de én délen, a mexikói határ közelében éltem, és birtokaim, marhacsordáim, feldolgozó üzemeim voltak, soha nem volt rá időm. Aztán kilencvenkettőben hazatelepültem. Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni, csak néhány napja tudtam meg, hogy most ön is ebben a városban van. Azóta próbáltam kideríteni, hol találhatnám meg. Amikor tegnap a villamoson megláttam, sejtettem, hogy ön az. – Hosszú szünetet tartott, majd halkabban folytatta: – Az apai nagyapjáról szeretnék önnel beszélni.

Ábrahám arca elkomorult.

– Nagyapám a Don-kanyarban halt meg. Nem tudjuk pontosan, hogyan, de feltételezzük, hogy megfagyott, hiszen ő munkaszolgálatos volt, nem harcolt.

Kemecsey ismét hosszan hallgatott. Feuerstern egyre kevésbé értette a helyzetet. Most nem a tegnapi energikus öregúr, hanem egy megtört, reszketeg aggastyán ült vele szemben. Az öreg végre megszólalt.

– Nem így történt. Megbetegedett, magas láza volt, amikor kivezényelték a munkaszolgálatosokat lövészárkot ásni. A csontkeményre fagyott földben kegyetlen munka volt ez egy egészséges embereknek is. Ő rövid idő alatt annyira kifáradt, hogy végül már fel sem bírta emelni a csákányt. Akkor a századparancsnok megparancsolta az egyik tábori csendőrnek, hogy lője főbe.

A rabbi láthatóan megborzongott.

– Biztos ebben? Ön ott volt? – kérdezte.

Percekre dermedt csend telepedett közéjük, mintha az emlékek valóságosan is a szobába hozták volna az orosz tél kegyetlen hidegét. Csak egy könnycsepp hullott Kemecsey arcáról a bordó terítőre aranyszálakkal hímzett menorára, pontosan ott, ahol a gyertyatartó hétfelé ágazik. Majd az öregember lassan felemelte fejét, párás szemével Ábrahám szemébe nézett.

– Én voltam az a tábori csendőr – mondta szinte súgva.

A rabbi szoborrá merevedve ült. Először szörnyű harag töltötte el, legszívesebben kizavarta volna a házból Kemecseyt. Ajka többször megmozdult, de nem tudott megszólalni, csak nézte a megtört idős férfit, és haragját egyre inkább szánalom váltotta fel.

– Tudom, nem mentség, hogy parancsra tettem – folytatta nagy sokára az öreg –, pedig ez az igazság. Őszintén kívánom, soha ne tudja meg, milyen az, amikor az ember távol a hazájától, a családjától, állandó életveszélyben hónapokon keresztül csak azt teszi, amit parancsolnak neki. Ebben a helyzetben az ember máshogy gondolkodik. Vagy pontosabban, már nem is gondolkodik. Ha egyáltalán van még akarata, csak egyet akar: hazamenni és békességben élni. Ott, a Donnál nem volt értéke az életnek. Tizedelte az embereket a fagy, az oroszok és a saját parancsnokaink is; aki nem teljesítette a parancsot, akár munkaszolgálatos volt, akár harcoló katona vagy tábori csendőr, nem sokat teketóriáztak, egy-kettőre főbe lőtték.

Ismét hosszú hallgatás után folytatta. Hangja mintha nagyon távolról szólt volna.

– A háború elején azért jelentkeztem csendőrnek, mert azt reméltem, így nem visznek ki a frontra. Sajnos, nagyot tévedtem. Csak annyi előnye volt a tábori szolgálatnak, hogy soha nem kellett az első vonalban harcolnom. Csupán egy embert kellett megölnöm, és az az ön nagyapja volt. Talán azért éltetett eddig mindkettőnk Istene, hogy ezt elmondhassam önnek. Kérem, bocsásson meg.

– Remélem megérti, most nem tudom azt mondani, hogy megbocsátottam – szólalt meg Ábrahám egy idő után. – Később talán. Azt viszont megígérem, hogy meg fogom keresni, ha elrendeztem magamban a dolgot.

Beírta a határidőnaplójába Kemecsey címét, majd kiengedte az öreget. A dolgozószobájába ment, hosszan imádkozott.

Bár nagyanyja csak egyetlen fényképet tudott magával vinni új hazájába, annyit mesélt a férjéről, hogy gyerekkorában Ábrahám úgy érezte: nagyapja láthatatlanul jelen van köztük. A nagymama nem ment férjhez másodszor, pedig számtalan kérője volt, még idősebb korában is. Világéletében szigorúan betartotta a vallási előírásokat, halála előtt mégis olyan kéréssel állt elő, ami megdöbbentette a családot: hamvasszák el, és hamvait szórják szét. Azt mondta: ez számára azt jelenti, mintha férje mellé temetnék el.

Megbocsáthat-e ő egyáltalán a nagyanyja nevében? Vagy az apja nevében, aki apa nélkül, nélkülözésben nőtt fel, még az egyetem mellett is dolgoznia kellett? Hiszen ő, mint a holocaust utáni második generáció gyermeke, egy átlagos amerikai polgári családban, viszonylagos jólétben élt, elődei szenvedéseit már csak hallomásból ismeri.

Ez az ember végül is háborús bűnös; kötelessége lenne feljelenteni, vagy legalábbis jeleznie kellene a Wiesenthal központnak, de tudta, ezt nem fogja megtenni. Úgy érezte, számára is megnyugvást jelentene, ha ki tudná mondani: megbocsátottam. Lelkében ezzel lezárulna a vészkorszak, a saját személyes holocaustja. Abban azonban nem volt biztos, hogy valaha is meg tudja tenni.

***

Hetek múlva egy nő hívta telefonon. Elmondta, hogy Kemecsey Árpád kórházban van, és kéri, ha lehet, látogassa meg. A rabbi megérezte, hogy még aznap meg kell történnie a látogatásnak.

A kétágyas kórteremben csak ketten voltak. Kemecsey ágya mellett megállva látta, hogy sejtése beigazolódott; az öregnek legfeljebb napjai lehetnek hátra.

– Jól kiszúrtam magammal – próbált mosolyogni Kemecsey. – Mint minden reggel, lementem kocogni, aztán otthon kinyitottam az ablakot. Még hűvös volt, de nem vettem fel egy pulóvert. Teát főztem, és a tűzhelynél állva nem éreztem, hogy fázom. Nekem már ennyi is elég volt a tüdőgyulladáshoz. Egy tüdőgyulladás pedig az én koromban elég ahhoz …

Nem folytatta, csak fénytelen kék szemeivel nézett kérdőn Ábrahámra. Feuerstern felnézett a mennyezetre, magában imádkozott: Uram, én most megbocsátom ennek az embernek a bűnét, bár magam sem tudom, őszintén teszem-e. Ha nem, bocsásd meg nekem ezt a kegyes hazugságot.

Hosszan nézett Kemecsey szemébe, majd határozottan mondta ki a szót: megbocsátok.

– Hiszem, hogy Isten is megbocsát önnek – folytatta. – Méltányolja, hogy ennyi éven keresztül gyötörte a lelkiismeret.

– Köszönöm – súgta az öreg, majd mintha visszatért volna ereje, ugyanolyan energikusan ült fel, ahogy néhány hete a villamoson tört magának utat. Az éjjeliszekrény fiókjába nyúlt, két névjegykártyát nyújtott át Ábrahámnak.

– Az ügyvédeim. Vénségemre egyedül maradtam, a feleségem régen meghalt, az egyetlen, későn született fiunk az öbölháborúban esett el. Ezután eladtam mindenemet és visszaköltöztem Magyarországra. Még mielőtt kórházba kerültem volna, volt időm végrendeletet csinálni. A végakaratom, hogy hozzanak létre két otthont olyanok számára, akiknek minden hozzátartozója a koncentrációs táborokban vagy munkaszolgálatban pusztult el. Egyet Amerikában, egyet Magyarországon. Úgy gondolom, a vagyonomból egy ideig a fenntartásuk is megoldható lesz. Tudom, hogy ezzel nem tehetem jóvá a bűnömet, de a saját lelkiismeretemet legalább megnyugtattam.

Visszahanyatlott a párnára.

– Most pedig ne haragudjon, elfáradtam, aludni szeretnék – és Feuerstern rabbi legnagyobb csodálkozására így köszönt el: sálem alehem.

Az öreg lehunyta a szemét. Nehéz, sípoló lélegzése betöltötte a kórtermet. Ábrahám az ajtóból még visszanézett. Ebben a pillanatban Kemecsey Árpád arcán boldog mosollyal egy mélyet sóhajtott, majd nehéz csend telepedett a kis szobára.