Írta: Seres Ernő
Az elhagyott telken vadon és bokorban nőtt az ecet- és akácfa. A bokrok és buckák között számtalan ösvény és csapás fut. Reggel és este arra járok. Hazafelé tartva most is északnak szelem át a bozótost, gondolataimba mélyedve. Szinte megijedek, amikor egy kölyökkutya megugat. Aztán szólok az aprócska ebhez:
− Hát te? Mit csinálsz itt? Eltévedtél vagy csak kódorogsz? Mit ugatsz, mi a neved, te kutya?
− Még nincs neve, és az enyém. Nem tévedt el és nem kódorog − mondta egy szuszra a bokrok közül kilépve egy tömpe orrú, csupa szeplős, nyakigláb gyerek. Aztán alaposan megnézett, és megkérdezte: − Neked nincs kutyád?... Kár. Egy jó kutya kell az embernek.
− Egy jó kutya biztos kellene, de mit csinálnék én vele?
− Sétáltatnád. Tanítanád. Apám azt mondta, ez korcsi, semmit sem tanul meg. Nem igaz. Már megtanult ugatni, pacsit adni, és ha azt parancsolom, feküdj, lefekszik. Akarod látni? Na jó. Korcsi, feküdj! − Példamutatásként a fiú lehasal, és int a kutyának. − Korcsi, ide! Korcsi, feküdj!
A kutya áll és néz. Jellegzetes kutyatartással, félrebillentett fejjel néz, majd gondol egyet, és eliramodik. Fut egy kört, lestoppol a fiú előtt, megugatja, de nem fekszik le. Szólok a fiúnak:
− Hát ez nem megy!
A fiú feláll, zavartalan lepaskolja ruházatát, és csendben megjegyzi:
− Ezt még most tanulja. De ha legközelebb erre jössz és találkozunk, ígérem, lefekszik.
Egy hét vagy kettő telt el, már nem tudom. Hazafelé tartva mit látok az ösvényen? A fiú és a kutya hasal egymás mellett. Odaszólok:
− Látom, jól halad a tanítás.
− Á − legyint a srác −, most már fekszik, de nem ugat. Bácsi, ne akarj te kutyát magadnak, mert sok lesz vele a bajod!