Írta: Kántor Zsolt
A Furulya lakópark. Színes fatörzsekből épült játszótér. A Klarinét út és a Oboa tér közötti sávban. Csupa fűzfa. Lelóg minden gally, a tűnődés is, olyan mélabús. A szoborsétány a folyópartba torkoll.
Új helyszíneket talál ki magának (nélkülünk) az elme. Az emlékezet akaratlanul kapcsol be alvás közben, eloldódik a vezérlő központtól és megy, mint egy önállósult robot. Mintha kilépne testünkből a gondolkodás. Benne vagyunk a világban, amikor alszunk, mégis megmártózunk egy másvilági létben, az agy kiszökik a húsból, s mint a szellem a tudat palackjából. S ébredéskor minden mondat zúg. Micsoda erők (áramlás) és elektronok
A padok háttámlái kékek és sárgák. Egy három éves kislány homokozik a napon. Kis fehér atlétában. Szőke fürtjeiben, a két copfon, katicabogár csatok. Anyukája a mászóka oldalánál ül és kihajtogatja a térdére a város térképét. Nem messze innen egy tulipán alakú szökőkút található. Minden csészelevélből vízsugár spriccel. Oda mennek. A kislány fogja édesanyja kis ujját. Fagyit vesznek. A szökőkútnál megállnak. Egy férfi száll ki egy autóból a járda mellett és egy szál gerberát ad át az anyukának. Ezt miért kapom? Kérdezi bájos mosollyal. A fiatal, hamar őszülő halántékú, magas férfi, tiszta farmerdzsekiben és vörös pólóban pirul el. Ön volt az én Líviám óvó nénije tavaly és tegnap láttam, hogy itt nyaralnak. Akkor eldöntöttem, megajándékozom. Legyen egy jó napja és egy kis meglepetése. És együtt sétálnak tovább. Majd visszamennek a kocsihoz és bemutatkozik egymásnak a két gyermek.
Egy év múlva ugyanott találkoznak, hogy szakítsanak. Bebábozódó közelség. Lüktetés és téboly. Öntörvényű, belső meghatározottságú lebegés. „Szövegen belüli gondolkodás.” Búcsúzzunk el. Te is dobd bele a gyűrűt a medencébe! Stílustörés nélküli kontextus. Én is! Csiszolt bibék a kút zubogása alatt. Ó, ajkak, márvány gyümölcshús, rostok és inak! Most még egymáshoz érnek és örökre kilépnek egymás lábjegyzetei közül. Rúzs és csipke. Egy könnycsepp gurul végig a kút márvány peremén, sós emlék. A kávés poháron lila ív, az asszony szájának lenyomata. A papír pohárt össze lehet gyűrni és a szemétbe dobni. Mondja a férfi. Egy lelket is. Szipogja a nő.
Majd kis balett a búsongás színpadán. A két kislány mit sem sejtve játszik a papírhajókkal. A víz lemossa a csókot. Puszilkóznak a gyerekek. A fülbevalóját egy hirtelen, hisztérikus mozdulattal kitépi a nő. Belenyilall a cimpájába. Utánanyúl a szökőkútba hulló, egyetlen vércseppnek. De a tárggyal együtt a fájdalom is eltűnik. Sarkon fordul, kézen fogja Mentát. A Blockflöte Promenád felé indul el.
Többet beszéltünk mellé, mint egymáshoz. Gondolja a férfi. A spontaneitás is csak ártott a kapcsolatunknak. Az érzések: a lélek és az beszéd útjai. Most a pszichológiának rendelődik alá a technika. A női szeszély győzedelmeskedik a hűségen. Ízlés és emlék. Hogyan lehet egységesnek látni, érezni és átélni azokat a viszonyokat, amelyek idegenek tőlünk. Sohasem kell, hogy egy viszony maradéktalanul megértett legyen. Az igazi belátás fénye oly vakító, hogy az már nem embernek való. A benső önvád is szétbomlik, elsimul. Az összeegyeztethetőség olykor egy pillanatra megvalósul. Összetartozás. Mi az? Egy szó, egy szög, amiből látszik, hogy van közös nevező. S ha mégse? Reménytelen. Ha tökéletes, akkor meg pláne menthetetlen. Akkor nincs, ami tartsa. És most ez történik. Senki nem csalta meg a másikat, csak egyszerűen a gyanakvás, a féltékenység szakította át a szövetség hártyáját. Azt kívánja a világnak, a városnak, ahol megismerkedtek, hogy senki ne lépjen ebbe a szökőkútba bele ugyanígy többé.
Egy galériába mennek be, ahol versek lógnak a falon. Képzőművészeti talponálló. Egy tubus költészet, szétnyomva a falon. Metafora-fröccs, szonett-csepp. Egy befőttesüvegben millió szókártya, szódominó. mondatbogarak szenvednek kitinpolcon. Gondolja a nő és el is szavalja a verset Mentának. A kislány nevet. Az ajtó fűvel benőtt száj. Folytatja a reflexiót a hölgy. Tüzes lángnyelv lebeg a „fejfa” felett. Haiku-gyöngysor a terem. Teleírt koponyák, üveggolyók. Az összehajtogatott séta. Mondja Menta. Ahogy meglátja a felgöngyölt járdákat, mint szobrot. kőlapok, elgörbítve. Az eső múzsai. Kinőtt gondolatok. A legnemesebb fikció is fétis itt. Lép melléjük a férfi. Bebalzsamozott tündérbozót. A rítus szétfeslik, a stílus szétesik. Újra nevetnek. Hiába a szó, a szív visszaránt. Suttogja valamelyikük. S már nem is tudják. De mindegy is.
