Írta: Tornyi Ferenc
Távolról csak annyit lehetett látni, hogy az út menti fák ágai lesodorták a pótkocsira fölrakott széna tetejét. A traktor fékezett, két ember ugrott ki a fülkéből, hátraszaladtak, majd a szénában kezdtek kotorászni.
A tóparton hamarosan mindenki tudta, hogy valami baj történt. Baj lehet, hiszen miért álldogálna máskülönben ott a jármű, az a kis széna két-három perc alatt visszarakható. Leesett egy ember is. Ezt már a zetoros mondta, amikor közelebb jött. „A cimboránkat lesodorta az ág − makogta −, haza kéne vinni, de nem tudjuk betenni a fülkébe, kérem, segítsenek.”
Nem tört el valamije? Jól van? Tud beszélni? Kérdeztük a traktorost, aki szaggatottan válaszolt: „ A csontjai épek – mondta, csak a tüdejét fájlalja, pedig a hasára esett, de nem olyan nagyot.”
A cimborának nevezett férfi inkább ült, mint feküdt, hátát egy fának támasztották, harmadik társuk is ott guggolt mellette, falfehérek voltak mind a ketten.
Nem haza kell ezt az embert vinni, mozgatni sem szabad! − hadartam, megyek, hívom a mentőket! Határozottan mondtam − hallottam valahol, hogy ilyenkor így kell viselkedni −, bevágtam magam az autóba és nyomás. Dobált a földút, tengelytörő mutatványokra kényszerültem, aztán rohantam a tóparti nyilvános telefonhoz...
(Mobil, 90-ben?)
Tíz perc alatt ott volt a mentő, elmondtam, amit tudtam, megmutattam az utat, és hazaindultam. Azért délután még is csak felhívtam a mentőállomást: mondják el, hogy van az én szénahordó emberem?
Nem találtuk meg! − válaszolta bosszúsan a mentők ügyeletese. Megtaláltuk az útra pottyant szénát, voltak ott tanúk is, akik elmondták, hogy a sérültet a társak betuszkolták a zetorba, és elmentek. Mondták: „Nem kell ide mentő, minek pánikolt az a szakállas, majd ha Józsi rosszabbul lesz, hívunk hozzá orvost. Vizes ruha kell a mellyire’, az meg van odahaza.” Sokszor járunk így! − mondta még a mentő −, csak nehogy valami belső zúzódása, vérzése legyen, mert ebből már sokszor származott tragédia.
A fenét − gondoltam én − semmi tragédia! Ez a magyar virtus! És kezdtem végiggondolni, hogy mi történt ott a magyar nyárban, a tóparton, attól a pillanattól kezdődően, amikor én − a „szakállas” − mentőért rohantam.
Egy ideig tanácstalanul nézegették a sápadtan fekvő embert, kérdezgették: „Fáj még Józsi?”. Józsi bátorítóan dünnyögte: „Mán nem annyira.”
„Csak azért – mondhatta a traktoros −, mert ha jobban lennél, nem kéne ide a mentő. Kinek hiányzik most egy rendőrségi ügy? Te is ittál nem csak mink, meg nekem muszáj a jogosítvány, ráadásul, ha megtudják, hogy dolgozol, megvonják a segélyedet.”
„Te se estél le a tsz-ben sehonnét, sose! − kapott erőre harmadik társuk −, pedig ott több volt a táppénz, mint itt a kereset.”
Erre már a cimbora is megkockáztatott egy fél mosolyt. Ezt kihasználva állították talpra először.
Lába ugyan remegett, kicsit még le kellett kucorodnia, de a társak érintésétől mintha új erőhöz jutott volna, szilárdan állt. „Nem akarok én senkinek se rosszat, nem kell nekem mentő, nincs énnékem nagy bajom!” – inkább nyögte, mint mondta.
A másik segítő arca földerült: „Hála Istennek Józsi! Jobb lesz így hidd el! Ha elvisz, a mentő három napig csak vizsgálnak, a doktoroknak fizetni kell, egyáltalán van teneked orvosi kártyád?”
Józsi most nem mosolygott. Apró lépésekkel araszolgatott a jármú felé, néha feljajdult, de csak férfiasan, kicsinykét, ám arcán megjelent a mindent legyőző elszántság, erőtlenül is erősnek, férfinek érezte magát, aki helyt áll békében is, mint a frontharcosok, aki ha a hazát kellene megvédeni, akkor is kitartana. Ám ha most, egy jogosítványért kell fogcsikorgatva lépéseket tenni, de ezzel egy másik emberen segíthet, akkor nem számít a hasogató fájdalom, akkor nincs helye megfontolt, aggódó gondolatnak, akkor kell a magyar virtus.
Ilyenkor cselekedni, lépni kell!
Ha a zetor lépcsőjére, hát oda.