Írta: Margittai H. Ágnes
Nem itta meg a szokásos ebéd utáni kávéját. Elővette az újságjait, a félig olvasott magazinokat, és egykedvűen lapozgatott. Nem siet már sehova, nincs időhöz kötve, ha elnyomja az álom, hát megadja magát. A ház üres, csak hétvégenként hangos a gyerekricsajtól, amikor megszállják a haramiák, az imádott unokák.
Valamikor szeretett olvasni, mindenevő volt. Még verseket is írt, melyekben kitárulkozott, megmutatta titkos arcát, de elkészült kötetét igazi nevével nem merte vállalni. Ismert ember volt, és úgy ítélte meg, hogy életének azt a túlfűtött, szenvedélyekkel, vad vágyakkal, fájdalmas szorongásokkal teli három és fél évét, amely életre hívta legbensőbb énjét, csak álarc mögé bújva kiálthatja világgá.
Már fárasztotta a sok olvasás. A rövidebb írásokat szívesen elolvasta, de a terjedelmesebbeket rendszerint csak átfutotta. Képtelen volt megszokni, hogy minden kedvtelésére tengernyi idő jut. „… Kis kezében a konyakmeggy gyöngyözni kezdett…” – akadt meg a szeme az egyik lap alján. Konyakmeggy! Huszonöt éve nem evett egy szemet sem. Nem volt senki, akivel ehetett volna… Kellemes melegség áradt szét a testében, összefutott a nyál a szájában. Kapkodva kereste az írás elejét: „Június volt, hétágra sütött a nap, de még elviselhető volt a meleg. A középkorú, jóvágású, kissé őszülő férfi fékezett, és megállt az út szélén integető húszéves forma lány mellett. Legalább nem unatkozik - gondolta. A csokibarna, párductestű, apró hátizsákos, gyönyörű fiatal nő szinte belesimult a barna bőrülésbe. A másfél óra alatt eldőlt számukra az elkövetkező néhány év.
Megismerkedésük első perceitől kezdve hihetetlen összhangban vált eggyé először a lelkük, később a testük is. Az ötödik emeleti garzon a boldogság szigete volt, a megrészegült szerelmesek paradicsoma. Egymással betelni soha nem tudó két ember őrült vágyakozásokon, mohó kívánásokon át jutott el a beteljesült szerelemig. És közben játszottak, mint a gyerekek, órákon át hintáztak, fejen álltak, verset mondtak vég nélkül, anagrammákat fejtettek és nevettek, nevettek.
– Mi jut eszedbe róla? – kiáltották, és tízszer, hússzor mindig egyet mondtak, csak néha hibáztak.
Ha kibontottak egy doboz konyakmeggyet, mindketten ugyanazért nyúltak, kacagtak és együtt ették meg, egyikőjük bekapta a bonbont…”
Átnedvesedett az inge. A zsebéhez nyúlt, és elővette a pici kis gyógyszeres üvegcsét, amit két éve mindig magánál tartott, a nyelve alá csúsztatott egy szemet az apró fehér bogyókból.
„…Aztán egy késő őszi ködös délutánon megtörtént az, amire gondolni soha nem akart. A lány beült mellé a kocsiba, ránézett azzal a tiszta, nyílt tekintetével, amit annyira imádott:
– Elmegyek. Most kell elmennem. Ne kérdezz! Mindent tudsz!
Kis kezében a konyakmeggy gyöngyözni kezdett, kiszállt, és elindult visszafelé. Pár méter múlva megállt, hátranézett, látta, hogy az autó lassan gördül lefelé a keskeny utcán. Futásnak eredt, aztán egy hatalmas csattanás hallatszott, és a konyakmeggyes kis kéz aléltan tapadt egy autó szélvédőjére.”
A férfi meredten bámulta a vibráló betűket: … a konyakmeggyes kis kéz aléltan tapadt egy autó szélvédőjére.
A telefon csörgésére ocsúdott fel. Régi cimborája volt az, egy távoli nagyváros nyugalmazott nőgyógyásza.
– Palikám, drága barátom, mit mond neked ez a név, Hársfalvi Anikó?
– Hát él, él, él ? – kiáltotta elfúló hangon.
– Hogyne élne, üdvözöl. És tudod, ragyogó nő! Mit ragyogó, egy bombázó, érted, egy bombázó, és írogat…
Megszédült, a telefon kicsúszott a kezéből, már nem tudott válaszolni.
– Palikám, hallasz? Na, mit szólsz? Pali, ott vagy? Mi történt?