Írta: Somorčík Sz. Rozália
Egymásba estünk évekkel ezelőtt. Bármilyen hülyeségben egyek voltunk. Nem volt ez szerelem, csak eszeveszetten egy húron játszottunk. Üvöltve beszéltünk egymással.
Mostanra meguntam. Már a seggbe küldtem, de ő is engem.
Megáll a nyitott ajtó előtt, és szépen meghajol. Ülve maradok, fel sem állok, feléje se megyek, kezem is csókolná, de nem nyújtom felé. Apám lehetne a kora miatt, de szeme fiatal, vigyorgós. Legyezőszerű ráncokkal vigyorgós. Ragyogó kékszemű vigyorral.
Rögtön mondja.
‒ Halljad már, halljad már! ‒ és üvölt.
‒ Tudod, ott a ház mögött, de ott feljebb, ahol az a nagy diófa, de azt rég kivágtam ‒ és hadar ‒, ott egy nagy vashordót körülásnék, jól beágyaznám, nehogy felboruljon, tennék bele gázolajat…
Már unom, vagyis mindenképp akarom, de aztán eszembe jut Tünde és a tárca.
Felhúzom a homlokom, a bal szemöldököm még feljebb. Ott nem vágta át a bőrt a sebész szikéje, pedig én kértem, úgy vegye ki azt az idegen szart a homlokomból, hogy helyes kis ránc legyen belőle, de mivel a jobb szemem felett átmetszette, így a szám jobb oldali csücskét, hogy a meglazult bőrt alátámasszam, megtanultam kicsit feljebb húzni. Néha befagy ez a grimasz, mint talán most is, mert Toni legyez felém, hogy várjak, várjak csak.
Azt hiszi, gúnyosan mosolygok, pedig már látom is a történetet.
‒ Ott a kert végében lenne egy oszlop, arra lenne erősítve a csiga, belehurkolva egy kötél, ami hozzám vezetne.
‒ Toni, és mi ez tulajdonképpen?
‒ Önlikvidálás ‒ ekkor teljesen komollyá válik az arca ‒, mondjuk hasznos, pénzt spórol, nincs velem gond, nem kell temetni.
‒ És te a hordóban ülsz a gázolajban.
‒ Igen, én ott ülök ‒ beguggol kissé, szemeit a képzelt kertvégi oszlop felé fordítja, néha belevigyorog, dobálja kezeit, mintha el akarná őket hajítani, kabátja gallérja magasan a nyaka körül.
‒ Ott ülök a hordóban, de azon töröm a fejem, talán jobb lenne, ha nem is fémből lenne, hanem fából, ha meggyullad, akkor teljesen elporladjon, mint én.
‒ De a te csontjaid nem égnének el teljesen, ahhoz valamivel durvább technikát kellene alkalmaznod.
‒ Dehogynem, és a krematórium?
Legyintek, hogy ne zavartassa magát, és hogy értem, komolyan gondolja, és biztosan sikerül a terve.
‒ Szóval ott ülsz?
Tudom, kábé hogy képzeli, de hallani akarom, ő hogy adja elő.
‒ A kötélre lenne erősítve egy edényke, mondjuk egy valamikori pástétomos konzervdoboz.
Már látom, ahogy Toni a konzervdobozban lévő gyúlékony löttyöt meggyújtja, és rohan, hogy beleugorjon a gázolajjal teli fahordóba, meghúzza a kötelet, az égő edényke megindul…
‒ Persze, nem vagyok őrült, hogy azokat a szörnyű fájdalmakat kibírjam.
‒ És?
‒ És a pisztolyommal fejbe lőném magam, mielőtt az az izé elérne hozzá.
‒ Tudod, te azt ‒ mondom vidáman ‒, hogy annak idején el akartam lopni a pisztolyodat, hogy megöljem magam vele?
Egy pillanatra eltéved a szeme befelé, de tovább hadar.
‒ De a pisztolyért nagyon kár lenne.
‒ Azért igen. ‒ mondom halál komolyan.
‒ Valahol ott oldalt lenne egy, jobb felől, ott lenne egy valami, falhoz erősíteném, egy gumi, a pisztolyra gumit erősítenék…
Az öngyilkosok tébolyával ugrál a szavak között, mintha már itt lenne a vég.
‒ Lerajzolom neked.
Letép egy lapot az asztalon heverő blokkról, felkapja a tollat, rajzol, én érdeklődéssel nézem a rajzot, szépen mosolygok, ezt meglátja, gombóccá gyúrja.
‒ Nehogy eldobd!
Zsebre teszi a kicsi gombócot. Elkapja a kezem, megcsókolja.
‒ Ne haragudj, hogy ezzel untattalak.
Gyorsan újrarajzolom, miután kiment az ajtón.
Ez a fenti rajz nem a Tonié, szinte teljesen ugyanolyan, de sajnos, csak egy kópia.
