Írta: Kántor Zsolt
)A széttett zárójelek útján(
Kövek közé szorult lábbelik. Vas topánkák. Letört sarkak. Hajtincsek. Részvét és rezignáció. Egy páratlan papucs. Mintha fürödni mentek volna a lelkek. Mennyi minden van bennünk? Makkok, dióhéj és kökény. A felszín itt nem fecseg. Be van tapasztva a szája. Ezekkel kell együtt élni? Igen. És mikor pihenünk? Soha. Miben nyugszunk meg? Az illúziók szertefoszlottak. Bár önmagunkban ugyanúgy kutatjuk Istent, mint másban, nem múlik el a számtan.
Sokszálú (de egyidejű) történés. Amfiteátrum. (Les contemplations) szemlélődések. Az ittlét egy „légy”. Álmában a szobrok hajlonganak. Fenyőtű-emlékűek. The Mind of Man. (Az emberi értelem.) Prae-empiria: empátia. A mű maga. Gátlás. És semmit-tudásunk egyre mélyebb. Bélelt hajnal, csónak, klipsz. Halálfejű lepke. Kavics. Sérelmek rendszere. Írja a naptárba, és kitépi a hetet.
A kedd csurom divergencia. Az egyidejűség kísértete mászkál benne. Az idő most behűthető. Gecsemáné. Minden gondolatom becsukódott egyszerre, mint az álmok a legfáradtabb éjszaka mélyén.