Írta: Tornyi Ferenc
Ecsetvonások – fürdők…
Meleg volt a tsz-bérelte busz, főtt az ember, a gyerek Gyuláig, meg a visszaúton is. De az a fürdő volt az igazi! Forró gyógymedence, csúszda és borzongató hideg víz a kétméteresben, a fürdőt szegélyező Élővíz-csatornában rengeteg apróhal − horgászok aprították. A helyi gyerekek fejük fölé emelték a trikót, zoknit, szandált, átgázoltak a csatornán, így spórolták meg a belépőjegyet, hogy aztán fagyit vegyenek az öt forintért. Látta ezt a fürdőmester is − hogyne látta volna −, de tán még kacsintott is: aki erre képes, az megérdemli, hogy jegy nélkül bejusson. Szemünk begyulladt a víztől, nagyon megéheztünk délutánra, tudtuk, hogy tűzforró a napon álló busz, mégis örömmel mentünk a gyülekezőhelyre, mert ott derült ki mindig, hogy ki veszett el... Ki tévedt a Halászcsárdába, a Vár melletti borozóba, ki menekült − a meleg víz, meg az asszonynép elől − a Sörkertbe, ahonnan csak baráti támogatással talált el a buszhoz, hogy aztán − a kezdeti ájulás után magához térve − végigdanássza az utat, a gyermekek legnagyobb örömére. Ezeket a fárasztó fürdőutakat csak így lehetett elviselni, talán ezért is várakoztunk a következő vasárnap is a tsz ingyen buszára.
Valóság és legenda! A gyógyvíz csodát tett már Hajdúszoboszlón, Gyulán és Debrecenben is. Mesélik: a beteg mankóval érkezett, majd mankó nélkül ment haza. Persze, ellopták tőle... A víz ritkán tesz csodát, mondom ezt úgy is, amikor tudom: jó néhány házaspár annak köszönheti a gyermekáldást, hogy részt vett egy kéthetes fürdő- és ivókúrán. Nem ismerem a folyamat „hatásmechanizmusát”, csak azt: elmentek hosszú és meddő várakozás után Szoboszlóra, Gyulára, fürödtek, pihentek, gyógyvizet ittak, és kilenc hónapra megszületett a gyerek. (A legenda szerint úszni már két hónapos korában tudott.) Ugyanakkor, beszélik, megkérdezte a SZOT-beutalt − zsenge leányságán már túl lévő − hölgy a portást, igaz-e, hogy a gyógyvíztől teherbe lehet esni. A portás végigmérte, és csak aztán mondta: „Ha egyedül érkezett, aligha lesz elég a két hét!”
Voltunk persze a Nagyvárad melletti Félix fürdőn is. Zajos keleti bazárnak számított a csendes hazai gyógyhelyek után! Olcsó volt a belépőjegy, megkóstoltuk a „Szuk” nevezetű bambit, éppen olyan kátrányos volt, mint a hazai. Ettünk „mititét” és „borjú-csorbát”, bámultuk a pergő nyelvű oláhcigány asszonyokat, a magyart és a románt egyaránt jól beszélő pincért, aki egyensúlyozott a söröskorsókkal. A legnagyobb szenzáció mégsem ez volt, hanem egy különös átöltözési szokás. Nem tudom ma már, hogy miért nem a kabinokat használták, csak arra emlékszem, hogy pokrócokat tartottak nagy bajszú férfiak, az alkalmi sátor takarásában vetkőztek az asszonyok. Egymás után adogatták ki a ruhát, kombinét, a többi fehérneműt is, aztán várták, hogy a férfiak beadják a szatyor mélyén összehajtott fürdőruhát, de nem ez történt. A három férfi összekacsintott, egyszerre szaladtak el a három pokróccal! A nők visítoztak, ölüket, mellüket próbálták elfedni, a férfiak meg röhögtek, velük röhögött a nagymedence közönsége is. Mi, gyerekek kikerekedett szemmel bámultuk az „élő” szex-filmet.
A Sebes-Köröshöz kerékpárral mentünk. Nyolc kilométert hajtottunk keményre taposott földutakon, parasztszekerek tették betonkeménnyé, azon száguldottunk, zöldellő kukoricatáblák között. Hamar odaértünk, ledobtuk a kis inget vagy az atlétát, aztán bele a gyors folyású, mégis kellemes vízbe. Úszni nem kellett, csak a kanyar túlsó ívében lepett el a víz. Lehetett viszont labdázni, leszúrt fűzfavesszők között fejelő-bajnokságot rendezni. Aztán − mert a fürdőzéshez ez is hozzátartozott −, elkerekeztünk a körösnagyharsányi kiskocsmába. Vályogfalú épület volt, hűvös nyáron is, pohár söröket ittunk, sohase korsót. Mezítláb járkáltuk körbe a billiárd asztalt, az olajos padló megfogta a talpunkat, de akkor ez egyáltalán nem számított. Később dörzsöltük, mostuk a lábunkat, hogy belépjünk barátunk − ugyancsak vályogházi − tisztaszobájába, ahol a szőnyegen fekve hallgattuk a Pink Floyd muzsikáját. Ennek harmincöt éve!
A Sebes-Köröshöz hosszú évekig nem merészkedett fürdőző − olajos, koszos, fertőzött volt a víz. Talán már belemehetnénk, de a félelem még bujkál bennünk, és leütötték a barátom szüleinek vályogházát is − csak az olajos padlójú kiskocsma dacol az idővel, meg a felejthetetlen, tiszta Sebes-Körös emléke.