Írta: Illés Zoltán
És mondd, Alma, ismered te a mozgólépcsős játékot? – szólt hirtelen Márton. – Nem, miféle játék az? – Nem is játék... Vagy ha az, akkor amolyan egyszemélyes játék, mint a pasziánsz. Annyi a lényege, hogy amikor a metró mozgólépcsőjén utazol, akkor figyelned kell a szembejövőket… – És minek? – kérdezte a Szellőlány felcsillanó szemekkel. – Választanod kell valakit azok közül, akik tevéled ellentétes irányba haladnak. A választottad lehet fiú, lány, idős, fiatal, korodbéli, akárki, mindegy, a lényeg, hogy olyasvalakire essen a választásod, akiről abban a pillanatban, amikor felbukkan a mozgólépcsőn, azonnal tudod, hogy szívesen leélnéd vele az életedet. – De hát ezt honnan döntöm el, hogy…? – Nem tudom, érezned kell. Az arcából, a tekintetéből, egy mozdulatából, hajsimításából, abból, ahogyan a korlátot fogja, ahogy a fülhallgatót megigazítja a fülében, ahogy a telefont felveszi, vagy csak néz előre, s a szemsugaratok véletlen keresztezi egymást. A lényeg, hogy mindenképpen választanod kell, és a döntésedet nem másíthatod meg ugyanazon mozgólépcsős út során. Ez, ha úgy tetszik, egyfajta párbeszéd az Égiekkel.
Alma, a Szellőlány mosolyogva, nagy, égi szemekkel leste, ahogy Márton beleréved a messze sötétbe, a kék metrókocsi vibráló fényű suhanásától megigézve. Mártonnak eszébe jutott, hogy pár napja még a Szilvavirágmosolyú Lány is szembejött vele a Nyugatinál a mozgólépcsőn, pedig úgy gondolta, talán soha nem láthatja már őt viszont. De csak neki tűnt fel, hogy ő az, a lány nem vette észre: éppen egy csókot adott szerelmének, törődött is ő bárki szembejövővel…
S képzeld, az a barátom, aki ezt a játékot tanította nekem még hosszú évekkel ezelőtt, szóval ez a lány egyszer szembetalálkozott így, az embereket figyelve egy olyan tekintettel, amelyiknek a gazdájáról azon nyomban tudta, hogy ez most bizony nem csak játék, amit ő ezzel a pillantással küldött, hanem annál sokkal-sokkal több. Amint felért a mozgólépcsővel a felszínre, haladéktalanul vissza is fordult, mert elhatározta, hogy utánamegy a fiúnak. De amikor lefelé haladt, a tekintetük újra összetalálkozott, ugyanis a fiú is ugyanezt határozta el, s ő is azonnal visszafordult a mozgólépcsőn, amint a mélybe ért. – Ne már! Húúú… – mosolygott a Szellőlány hatalmasat. – És mi lett? – Szemvillanásokkal megbeszélték, hogy melyikük marad ott, ahová éppen tart, hogy megvárja a másikat, hogy valóban találkozzanak is, s ne csak szembejövő mozgólépcső-utasok maradjanak életük végéig. Lehet, hogy nem kellett volna. Évekig tartó, szép és gyötrelmes szerelem várt rájuk, melynek vége talán nem is lesz soha, de beteljesedni sem tudott tán egy napra sem az azóta eltelt évek alatt. – Milyen kár…! – Gondolta Alma, s nem is tudta, de Márton fejében ugyanez a félmondat keringett még percekig ezután, kimondott szavak helyett.
A város lassan lezárta szürke szemét, csak az utcalámpák és a kirakatok vívták asszóikat a nyüzsgő járművek fénykardjaival. Télidő volt, havak és jégtükrök nélküli tél. Cipők loccsantak kacsintó tócsákba, felcsapott sárcseppek gyűltek a nadrágszárakon. Az emberek siettek, Márton várakozott. Az ádventi várakozás lényege szerint: arra, aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.
Mire gondolsz? – kérdezte a Szellőlány Mártontól, már a metrókocsiban állva. Márton csak hebegett, szeretett volna szólni, fontos és ülepedni kész szavakat mondani a várakozásról, vágyairól, de persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Végül így szólt: – Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént. Azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.
Lassan megállt a szerelvény, Márton és a Szellőlány sietősre vették lépteiket, hiszen még aznap meg akarták találni Zzét, a fiút, akiről Márton oly sokat mesélt már, s akinek a könyveit azóta Alma olthatatlan szomjúsággal a lelkében olvasni kezdte, holott azelőtt egyáltalán nem szeretett olvasni.
A mozgólépcsőn állva Alma nagy kerek szemekkel nézte a szembejövőket, s izgatottan figyelte, felbukkan-e bárki is, akire rá lehet bökni, csak úgy, gondolatban, hogy ő az. Márton mosolygott, majd miután a velük együtt utazók nagy riadalmára egy pillanatra megállt a mozgólépcső, s a lámpák sejtelmes vibrálása után hatalmas rántással újraindult, csak ennyit szólt halkan: – Sziasztok! – Kinek köszöntél? – kérdezte a Szellőlány. – Tudod, ez is csak egyfajta párbeszéd az Égiekkel, ha úgy tetszik. Így szoktak jelezni, ha valami mondandójuk van a számomra. – Hogyan? Elrontják a mozgólépcsőt egy pillanatra? – Igen, most valamiért így üzentek. – És mit üzentek? – Nem mindig értem igazán, és most sem vagyok benne teljesen biztos, de valamiért úgy érzem, azt üzenték, hogy ezt most meg kell tennem – válaszolt Márton, majd a mozgólépcső tetejére érve vissza is fordult, levette válláról egyre nehezedő hátizsákját, az egyik lefelé tartó lépcsőfokra helyezte, aztán hátralépett, s nézte, hogy tűnik el évek óta hordott terhe a metróalagút mélyében. Ezután kézen fogta a Szellőlányt, s szavak nélkül a kijárat felé indultak.
