Írta: Kántor Zsolt
Az ember tesz, csinál: alkot és készít. De a karrier utcájában belebotlik a mindennapi kirakodóvásárba, mint minden időutas. És ott minden szépnek és öröknek tűnik első pillantásra, amíg közelebbről meg nem nézi. A lábujjhegyen járkáló diszkréció és a bölcsességbe öltözött tapintat az ilyen helyeket elkerüli. De a zongorahangolóban akkortájt nem volt meg egyik potenciál sem. Ott állt a sörsátor egyik sarkában, és nézte a virágcsokrokat, majd észrevette a rózsák alatt a kis bőröndöt. A limlomok között egy számára értékes hajcsatot talált. Erős rugója volt. Püspöklila színével úgy feküdt a plüss takarón, mint egy meseországi pók. Még néhány szőke hajszál is volt a karmai között. Mintha most szedték volna ki egy angyal hajából. Forgatta a kezei között néhány másodpercig, majd kifizette érte a pénzt. Egy tintás pecsétnyomót is kiválasztott magának, amin egy sas pöffeszkedett. Alatta a felirat: Azonnali Apokalipszis Teológia Kör. Észre kellett vennie és kimenteni a szemétből. Mint azt az egyetlen mondatot is, ami elmondta magát anélkül, hogy izgalomba jött volna bárki tőle a vásári forgatagban. „A helyes gondolkodás termővé teszi a földet.” Ezt egy öblös bariton állította, de mire a páncéltőkék és a húrok szakértője odakapta a fejét, a hang tulajdonosa eltűnt. A gondolat járatása, a séta jól kiszellőztette az intellektust. Pont erre a koncentrációra vágyott, amikor felébredt reggel. Olyan lelkiállapotra, amelyben a töprengés nemcsak erőlködés, hanem elmélkedés. Ehhez a különös állapothoz azonban csatlakozott egy erősebb inger. Zúgás és belső nyugtalanság. Hirtelen egy borjúfóka hangjának tűnt a villamos csikorgása a síneken, a csilingelés meg csibecsipogásnak, a lépcsőn meg egy kagylót látott meg, nem lépett rá – elrugdosta onnan. Hirtelen fékezett a jármű. Csupa fehér virágszirom borította a peront, holland jáspiskaktuszok illata szállt. Egy rokonszenves, idős hölgy kosarában rázkódtak a szirmok. Közben fölnézett az égre. Egy vércsík húzott el a felhőpaplanok felett. Mint egy üstökös. Majd a megállóban kicsapódott az ajtó, pont egy bükkfa ágai előtt. Az esőcseppek lógtak az ágakról, nem bírtak leesni, amíg meg nem lökte valaki a gallyakat. S akkor szinte röptükben váltak köddé. Akkor jött egy lány, szép és ősz hajú. Egy tizennyolc éven felüli nimfa, aki átölelte a bükkfát. Akkor megszólalt az égben az írás.