Írta: Dinók Zoltán
Egy napon így szólt anyám:
– Jó lenne ha többet rólam nem írnál!
– No! – néztem a szavai után, majd komolyra fordítva a dolgot, azt kérdeztem kíváncsi módon: – Mit írok én rólad, igazat vagy nem igazat?
– Hazugságot! – mondta. Láttam, hogy anyám ezt tényleg komolyan gondolja s szégyelltem magam, vagy legalábbis erre inspirált. Pedig okom nem lett volna rá.
– Mit írtam én rosszat? Vagy hazugságot? Nem tudom!
S a szívére tette kezét. Láttam ráncos arcán a gondok megfáradását.
– Gondolj csak az életemre! Nem volt az szép, tény és való, de nem kell megírni!
– Ez nekem is gondom – adtam meg magam.
– Hallgass arra a gondra csak, s az álmod is nehezebb lesz!
Anyám a nehéz álmot alkonyatkor ígérte. Nem is írtam e számomra rosszul eső eszmecsere miatt aznap semmit. Nem tudtam tehát az én életemről úgy írni, hogy abba anyámat ne vontam volna bele. Erről volt itt szó, tudom – anyám erre gondolt.
– Jó – gondoltam magamban, többet egy szóval sem említem meg anyámat a novelláimban és verseimben. No meg a regényeimben. A drámát már nem is mondom. Egész este frusztrált voltam és ideges. Anyám egy szót sem szólt hozzám. Ez azért fájt nekem. Én aztán tudom mi az a szeretetéhség, talán még József Attilánál is jobban. Másnap vérvételre kellett mennem. Anyám elkísért a Honvéd Kórházba. Tiszta ideg voltam. Pedig én az ilyesmiktől nem félek, csak egyszerűen utálok kórházba menni. Taxival mentünk oda. Anyám nyugtatott: – „Túléltél te már nehezebb dolgokat is!”
– Hát, az biztos! – gondoltam magamban
Meg azt is, hogy ezért kéne megértenie, hogy nem véletlenül írok magamról, az életemről olyan dolgokat, amiben őt sem kerülhetem ki.
Aztán mikor a kórházba értünk, a portás feltessékelt oda, ahol a vérvételt végzik. Látszott rajtam, hogy tiszta ideg vagyok, Anyámon, hogy megbánta már azt, amit tegnap mondott nekem. Én meg ekkor döbbentem rá – mindig ilyen helyzetekben –, hogy az egészség és a szeretet a legfontosabb a világon. Ilyenkor az embernek nincs kedve „lázongani”! Csak élje ezt túl!
Amikor behívtak, rögvest megnyugodtam. Pár perc se telt belé s a nővér végzett velem. Egy kis vattát kellett a karomra tenni. Kint a padon vártunk vagy öt percet, s mehettünk haza. De már gyalog. Hazaérve lepihentem. Láttam, hogy ő is megnyugodott, mert én is megnyugodtam. Rágyújtott. Én még nem akartam, szörnyen éhes voltam. Pár falatért kimentem a konyhába s miközben ettem, azt kérdeztem:
– No ezt az esetet megírhatom-e? – Anyám mosolygott s ez jól esett nekem végre.
– Ha akarod, írd!
– Csakhogy ezen nincs is valójában mit – mondtam nevetve.
Evés után visszamentem a szobába s arra gondoltam, hogy anyám szíve megenyhült. Már el is felejtettük a tegnapot. De az tény, hogy az írónak a legkönnyebb azt megírni, amiben él és lélegzik, ott nem kell kitalálgatni, csak érzékeny szívünkből kiírni a gondokat…
