Írta: Kulcsár Attila
Nem vagyok ugyan hivatásos állatvédő, se kutyám se macskám, magányos farkasként ordítok a hidegben, de engem is megindít a partra vetett bálnák látványa New York partjainál vagy Új-Zéland sekély vizeiben. Én is ott szeretnék lenni a tömegben, amikor életben akarják tartani őket, locsolgatnám a rájuk terített szivacsos lepedőket, hogy ki ne száradjanak, hátha a dagálykor kievickélnek a zátonyos parti vizekből a mély tengerek felé, ahová valók, de az emberi technikák megzavarják a tájékozódásukat, mint az enyémet is, amikor elhittem a reklámnak, hogy a fogyókúrás tablettájuk kockahasat csinál, miközben továbbra is kalóriafaló vagyok. És néha én is úgy érzem már magam a reggeli lepedőn, mint az a bálna ott a homokpadon.
Viszont az egyik délután az udvari kamrában azt veszem észre, hogy valami elrágta a saját töltésű szalámim madzagját, és ott fekszik az alá készítette tepsiben, amibe a zsírja csoroghat, és össze-vissza van rágcsálva. Igen, ez egér lehet, emlékszem gyerekkoromból, az a kedves vicces állatka, a Micki, a Walt Disney filmek hőse. És ez rohadék megrágta a szalámimat! Ki eszi azt most már meg? Ennek sürgősen véget kell vetni. De mivel? Mivel én potenciális állatvédő vagyok. Gyerekkoromból emlékeztem egy befőttes üvegre, amit egy fél dióval támasztottuk alá, és amikor azt elkezdte enni az egér, rábillent az üveg. De most se üvegem, se dióm nincs. Elmentem egy szakboltba, és végignéztem az egérirtó arzenáljukat. Az a rugós-pöckös félelmetes volt, amikor az egér lakmározni kezd, rácsapódik a nyakára a guillotine-szerű drót, és ezzel vége is van az utolsó vacsorának. Árulnak még véralvadást gátló granulátumokat, amitől az egér elvérzik. A horrorisztikus halál visszaborzasztott, láttam már ilyen filmet, emberrel. Végül is egy élve fogót vettem meg. Mivel én potenciális állatvédő vagyok. Azt a dróthálós félgömböt, amelyikbe felül belebújik az egér a csalétekre, és visszafele nem tud kimászni belőle a tölcséres résen.
Felállítottam a szalámik közelében a készüléket, szalonnabőr volt a csalétek. Már másnap ott ugrált a ketrecben a koma − gyönyörű szürke egér volt. Okos szemeivel próbált megbabonázni: én vagyok Algernon, nem, a Hofi-Koós-nóta sztárja… Mit csinál ilyenkor egy dalszerető állatvédő, vagyis én? Hát elengedi a mezőn. De a mező messze van, hideg van, ez városi egér. A város közeli zöld területe a játszótér. De oda még kutyát se szabad bevinni, nemhogy egeret. Kérdem a jó szomszédomat, mert sorházban lakunk, mit csináljak? Fojtsd bele egy vödör vízbe, otthon a tanyán a fölös kismacskákkal is így végeztünk. Nem vitt rá a lelkem. De ott lakik a másik oldalon a rossz szomszéd is. Az ő kamrájának a szellőzése mifelénk néz, állandóan szagolom a büdös cefréinek a szagát. Ott a jó melegben ellehet az egér úrfi, aki addigra már minden megevett a szalonnából, és esdeklően, szinte enni kért, amikor találkozott a tekintetünk, látva hogy falom a szalámis zsemlémet.
És akkor eszembe jutott a legkézenfekvőbb megoldás, jöjjön a természet ősi törvénye, az evolúció, a természetes kiválasztódás, az erősebb faj fennmarad. Mint például a macska. Az öcséméknek volt egy elkényeztetett sziámi cicája. Az ötödik emeleti lakásban. Ő volt a bújós, dorombolós kedvenc. Meghívtam egy kis partira, és megkértem, hozza az Alízt is. Kap egy kis desszertet.
Egy Metrós szatyorban hozta el autóval a cicát. Teljesen fel volt zaklatva, hogy megnyugodjon, felbontott neki egy macskaeledelt. Aztán kivittük az udvarra. A pázsitunk régen volt levágva, és ez a bérházi primadonna viszolyogva lépegetett a magas fűben, mintha parázson járna.
Na de akkor jöjjön a húsgombóc! − és kieresztettem az egeret a fogóból: Alíz, fogd meg, finom egér − biztattuk. De a macska csak unottan odasandított az ijedt egérre, és kéjesen elnyújtózott a teraszkorláton, rá se hederítve az evolúcióra. A rágcsáló pedig pillanatok alatt eltűnt a fűben. Én eredtem utána, de mintha a föld nyelte volna el.
Az öcsém védelmébe vette kedvencét, hogy nem volt kitől megtanulni az Alíznak, úgy találták a lépcsőházba kitéve kölyökmacska korában. Nem látott még ez egeret.
Aztán elsörözgettünk mint két állatbarát , én boldog voltam hogy megoldódott az egérkérdés, és humánus módon túladtam rajta.
Csak amikor egy hét múlva azt vettem észre, hogy lakásunk könyvtárszobájában a féltett családi fényképalbum lapjait valami cakkosra összerágta, és a középcsatáros képem lába is hiányzott, nekem is megcsikordult a fogam, és megfordult abban a buksi állatvédő fejemben, hogy mennyivel szerethetőbbek ott Új-Zélandon azok a partra vetődő, tízméteres bálnák.
