Írta: Somorčík Sz. Rozália
Ült az apóka az eresz alatt, a kiskertben, a nárciszok között.
Két tenyere botjának fogantyúján nyugodott, szépen, békésen. Kedves, jóindulatú piros arca, mozdulatlan volt zsíros kalapja alatt, csak a lányt nézte, szeme sem rebbent.
Szürke volt az egész apó és zsíros. Szürke volt rajta a bekecs, alatta az ing.
Nadrágja is szürke volt, combján csillogósra fényesedett az anyag a kosztól.
Bakancsa, amit a lány nem látott, de tudta, az van rajta, kopott és szürke lehetett csak, az orra már sárgállott, mint az ősz haj, ha nem ápolják.
A kerekes kútra járt a lány naponta többször is, vízért.
Kék kötényruhát hordott, alatta kékcsíkos pulóvert, hajában barna csatot, combján testszínű harisnyát, lábán piros papucsot. A lány az apót mindig köszöntötte, felé intett, kedvesen, szomorúan, mert szomorú volt, de illedelmes.
Egy utca volt köztük, meg egy másik kiskert, a lányé, tele virágokkal, mert úgy szerette, ha állandóan virágzik valami, és a virágágyásokat kicsi, füves utacskák ölelik, azokra jó letérdelni. Így volt valaha is, mikor még egy család voltak többen, ott a ház előtt rózsaszínű szegfűk megszámlálatlan bokrai illatoztak, és bódították a férfiakat, ahogy azok elmentek szürke öltönyeikben a kiskert előtt, misére tartva. Ő ilyenkor szokott kijárni a kiskertbe, lesütött szemmel, de vágyta, hogy hozzá szóljanak a férfiak. Akkor még csak tizennégy éves volt, éretlen nő. Megfogadta, mindig lesz a kiskertjében virág, és annyi váltanivaló bugyi a fiókjában, mert olyan szekrényre vágyott, hol fiókokban nyugszik a fehérnemű, ami két hétre is elég. Ne higgyék, hogy szegény. Volt egyszer, hogy csak két egyforma sárga bugyija volt, az egyiket mosta, a másikat hordta.
Az apóka naphosszat az eresz alatt üldögélt. Ha esett, a hosszú folyosó utcai ablakában, a függöny mögött sötétlett szürke feje. A lány ilyenkor kirohant a vízért, ha éppen vízre volt szüksége. Gyorsan forgatta a kereket, karjaira, pulóverén keresztül átszivárgott az eső, a piros papucson megsötétült a bársony. A lány tisztaságszerető volt, gyakran ment a kúthoz.
Aztán nyár lett.
Az apó levetette a bekecset, lecserélte az inget egy másikra, egy rövid ujjú szürkére. Mellette a kiskertben lassan kibomlottak a rózsák szoknyái.
A lányon is piros lett a szoknya, egészen kicsi, alig valamennyi. Kötényt kötött eléje,
a kedvencét, csak ez az egy volt neki, kék, piros szegélyű zsebekkel. Játékok képei voltak a kötényen: lovacska, kerekes patákkal, bohóc, kiöltött nyelvvel, piros pöttyös sárga kiskacsa, becsukott szemű kismaci, ami pici, piros kockát szorongatott.
A kötényt egy gyermekotthonban kapta, mikor ott járt. Szerette. Szeretett volna akkor gyereket is, mostanra már volt neki. Véznakezű, szőke kisfiú rángatta a blúza ujját, hogy őt vigye magával. Kancsal szeme, torz arcocskája rimánkodott egy simogatásért.
Ellökte tőle az igazgatónő, és azt mondta, szifiliszes szülők gyereke.
A kiskötényt egy nagyobbacska lányka nyomta a kezébe, hogy ez most már legyen az övé.
A gyerekjátékos kötény felett a melegben, a fehér, vállpántos pamut ingecske alatt a lány nem hordott melltartót. Az apóka meg csak nézte naphosszat, míg a nap le nem nyugodott. A lánynak úgy tűnt, nem is eszik, szükségre sem jár, mert ahányszor kiszaladt a vízért, mindig ott ült, mozdulatlanul, pirospozsgásan.
Egyszer a lány pelenkákat teregetett az eresz alatt. Fújt a forró szél, lebegtek a pelenkák, emelkedtek, ahogy a piros szoknya is. Akkor intett az apó feléje, hogy jöjjön hozzá a kiskertbe. A lány odafutott, kedvesen, örömmel, mert az apókát szerette.
Odaállt eléje, rámosolygott, köszöntötte.
Az apóka elvigyorodott, a lány köténye alá nyúlt, a puncijához, a bugyin keresztül hozzányomta a kezét, és azt mondta, hogy pénzt adna neki, csak a néni a házban meg ne tudja, hisz’ jól jön majd az, gyerek is van, és látja, hogy egy kis…, tudja ezt ő nagyon, hogy mi. A lány a rózsák felé hátrált, aztán elköszönt.
Múlt a nyár, lebegtek a ruhák, zuhogtak a záporok.
A villanydrótokon gyülekező fecskéket merte csak nézni a lány, csak úgy láthatta, mert a szeme befogadott többet is, hogy az apó nincs az eresz alatt, büdöskék rikítottak a kiskertben, ahol ülni szokott. Lehulltak a levelek a szederfákról, leesett az első hó.
Az elülső szoba ablakából nézte a függönyt a szemközti házon, de nem ült ott se senki többé.
Akkor látta, hogy az ő kiskertjében bimbózik egy árva rózsaszál.
December elseje volt.
