Írta: Dinók Zoltán
Épp az ebédet vittem haza. Szép őszi idő volt, nem volt hideg, de meleg sem. A fák hullatták leveleiket. Az emberek kabátban jártak. Akaratlanul sem tudtam a Miklós bácsit, az utcai könyvkereskedőt kikerülni. Úgy gondoltam, szétnézek. Mikor meglátott már előre mosolygott rám, és köszönt.
– Hogy van? – kérdezte tőlem
– Megvagyok! – mondtam ridegen
– És maga?
– Én jól, egy hete voltam utoljára orvosnál.
– És milyen panaszokkal?
– A májam miatt – mondta miközben tartotta
a cigarettát.
Miklós bácsi hetven körül járhatott, viszonylag egészséges ember volt, aki jól tartotta magát. Tudtam róla, hogy iszogat, de ahhoz képest amennyit ő inni szokott – a barátok hallomásából az is csoda hogy nincs nagyobb baja a májának. Volt sok barátja, mikor mindig az ebédet viszem haza, látom hogy beszélget a kortársaival, talán még politizál is. Ilyenkor pedig észrevesz engem, de nem néz rám. Megbocsátok neki. Nem messze a könyves asztala mellett egy kis áruház is van, akik onnan kijönnek, mindig köszönnek az öregnek.
Nézgelődtem az asztalán, de csak krimiket és elcsépelt versesköteteket láttam ott. Olyan költők verses gyűjteményeit, amit a legbutább ember is ismer. Ady, Babits, Petőfi és ilyenek…
– No kedves író uram, mivel szolgálhatok?
– Nem is tudom! – mondtam – csak valami különlegességet szeretnék.
– Milyen különlegességet? – kérdezte
– Talán novellákat! – mondtam
S az asztal sarkából elővett egy Végh Antal novelláskötetet, de erre azt mondtam:
– Nem, Végh Antal nekem nem kell!
– Miért? – kérdezte teljesen meglepődve
– Nekem tőle már minden jelentős novellája megvan.
Jól tudta ez az öreg, hogy én a klasszikusokért és romantikusokért élek-halok! Különben majdnem ezeknek az árusított könyvek nyolcvan százalékát szinte már olvasta. Vagy legalábbis gondolom én, hisz ráér. Mert rengeteg könyvbe bele lehetett olvasni, nem volt le nejlonozva. De egyébként amúgy is ismerte, ha le volt nejlonozva ha nem, hiszen annyira közismert könyveket árult. Mert hiszen mostanában nem is érkeztek új könyvek.
– Klasszikusok és romantikusok továbbra sincsenek?
– Nincsenek! Csak újak vannak!
Aztán arra gondoltam, Goethétől szeretnék valamit olvasni. A verseit már kívülről fújtam mint ahogy a Faustot is, így hát az „Ifjú Werther szenvedései” jutott az eszembe.
– Nem tudja megszerezni az „Ifjú Werther szenvedéseit?”
– Tessék?
– Mondom Goethe, az Ifjú Werther szenvedéseit.
– Nem ismerem.
Nahát, ezen elgondolkodtam. Egy öreg könyvkereskedő nem ismeri Goethe egyik fő művét!
– Azért hallottam már régen róla, de nem olvastam!
– Jó – s magára hagytam az öreget – s kiábrándultan tértem haza elgondolkodva egy s két dolgon az életben…