Írta: Székely-Nagy Gábor
G. valahogy nem értette ezt az egész ötvenhatot. Akkor még csak egyéves volt, anyja elmondása szerint a pincében üldögéltek a szénkupacon, amíg elvonult a Bethlen-udvar elől a ház felé fordított csövű orosz tank, és vége lett az egésznek. Testvére tízévesként már élénken figyelte a világot, kint voltak a nagy suhancokkal a Dózsa téren, és olajjal fellocsolták az utat a Várba, hátha a tankok nem tudnak így felmenni… A harcok után meg valakik felfestették a falakra „Éljen a Kádár-kormány!” No a srácok a mondat elejére festettek az est leple alatt egy „F” betűt, ez volt a hősi ellenállás…
A suliban meg, amikor már nagyobbak voltak, úgy a hatvanas évek második felében, egy „Fehér Könyvet” járattak körbe, mondván, benne van az ellenforradalom minden bűne: hogy ölték meg a becsületes kommunistákat, hogy támadták meg a Köztársaság téri pártházat, ölték meg az őröket… és minden… gyalázat… Aztán hosszú évekig csend volt, G. nem érzékelte, mi is történhetett, csak néha elfelhősödő arcokat látott, akik szomorúan meséltek a dicsőséges napokról, persze csak titokban, családi körben és óvatosan. Őszülő, napszemüveges férfiakra emlékezett, fekete ruhában, akik mindig 56-ot emlegették, és általában sírás lett a történet vége…
Nyolcvankilencben G. már nős volt, négy gyerekkel, egy pesti gyógyszergyárban mint középvezető, nem ért rá már semmire sem. „Történelem van…” – mondta nevetve egy munkatársa, és amíg ők otthon a kicsiket nevelgették, elszáguldott mellettük minden, az Ellenzéki Kerekasztal, az új pártok, a köztemetői kihantolás, a június 16-ai újratemetés, ezeket csak félfüllel, félszemmel követte. Valami történt, igen ez érezhető volt. Mégiscsak megérte a sok március 15., a tüntetések, amiken nem volt ott, de az újság másnap megírta „Solt Ottiliát, Nagy Jenőt és Demszky Gábort őrizetbe vették, és stencilgépüket lefoglalták.” Mi történt??? A dísztemetés előtt még egy halvány emlék: 88 őszén Grósz beszéde a fehérterroros fenyegetésről… Megőrült itt mindenki? – gondolta magában G.
Meg hát. Nem hát. Sok-sok év telt el, mire visszanézte az akkori filmeket, ahol többen is „szavaltak”, köztük egy furcsa fiatalember, aki nagyokat kiáltozva, nemcsak 56 szellemét éltette, de követelte az oroszok távozását. De bátor vagy öregem – gondolta G. Valamiről nagyon lemaradtam itt menet közben.Nagyon-nagyon. Megint sok év telt el, és G.-nek még mindig averziója volt ötvenhattal kapcsolatban. No itt mindenki meghirigelt mindenkit – tegyél igazat, ha tudsz.
Aztán 2006-ban a zenekarral meghívást kaptak Torontóba, az ötvenéves évfordulóra.Valamilyen ötvenhatos dalt vinnünk kell, gondolta, vadul keresgélni kezdett, megtalálta Illyés „Egy mondat a zsarnokságról” versét, de azt képtelenség volt megzenésíteni. Megtalálta Márai versét, a „Mennyből az angyal”-t, ami legalább oly nehéz volt, mint Illyés, de ez mégis sikerült, és bizony Kanadában könnyeket csalt a magyar közönség szemébe, pedig nem hatásvadász módon játszották el… maguk is meglepődtek rajta, hogyan fogadták – és nemcsak az öregek, a mindenen meghatódók, a „lyukas zászlósok”. Valami megmozdult. Pár évvel később olyan ötvenhatot szerveztek Pesten, hogy a Körúton emlékállomások voltak, tárgyak, plakátok, korhű jelenetek. G. akkor éppen fotózott, és végigfényképezte a régi Csepel teherautókat, a plakátokon az üdvrivalgó embereket, a Nyugatinál elcsípett egy jelenetet, ahol „élőszobrok” mellett a kalapos narrátor egy nagyon kicsi kis történetet mesélt el egy suszterről, aki kiállt a forradalmárok mellett. Akkor, talán akkor, ötvennégy évesen érezte meg először szívből, hogy mi is lehetett régen az emberek szívében.
Idén már a mindenszentek is szabadság lévén, a család a temetőket már bejárta, G.épp a videócsatornán keresett valamit, amikor rábukkant az 56-os filmekre. Fekete Doboz, a kihantolás, azonosítás filmjei a BM-től, majd az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai az ünnepről, végül a június 16-i ünneplés képei 89-ből…mindent végignézett alaposan. Úgy döntött, ki kell menni a Köztemetőbe, igenis megkeresi a 301-es parcellát, ezzel tartozik a halottak emlékének. Sokan lesznek, nem fogok hozzáférni a sírokhoz – gondolta, mindegy, kost was kost kimegyek,jó kirándulás lesz, kaland az élet. Azért megnézte a BKK menetrendeket, mi jár arra, és milyen gyakran, most ezen a pár napon ne kelljen már félútról visszafordulni.
Népszínház utca, 28-as és 37-es villamos… na itt aztán nem változott semmi. Talán csak a német villamos más, mint a régi. Az utca, a nyócker, az emberek, az arcok,sötétek, furcsák, lestrapáltak. Nagy csomagokkal szálltak fel többen,feketeruhások, országút-arcúak, díszcigányok, mindenki. Nézegette, vajon mindenki a temetőbe megy? A villamos nehezen vonszolódott Kőbánya felé, Teleki tér, Kerepesi temető, Kőbányai út. Kínai piacsorok tömkelege, üres, elhagyott gyár- és üzemépületek, kihalt oktatási központok, a hatalmas és széljárta Konzervgyár épülete. Széllelbélelt pusztuló tájak, rég járt erre. A csomagosok időközben leszálltak, éljen a biznisz! A temető felé még pár öregebb nyanyó felszállt menetközben, aztán BV, börtön, Sírkert utca, és a temetőkapu, itt a vége kéremszépen. Elővette a fényképezőgépet. Innentől én vagyok az előkelő idegen.Nem virággal jöttem, hanem karóval…
A kapunál özönlöttek befelé, a rendőrök és közteresek gyűrűjében, sárga neonszínű ruhák, virágok tengere mindenfelé. No és a terelőszalagok persze. Meg kéne azért még egyszer néznem a térképet, igen háromszázegyes, a két köröndön túl, a hosszú főút végéig, aztán balra be, és a végén talán jobbra. Ott már csak a falak vannak azon túl. A főúton sokan, kocsikkal, gyalog, virágokkal felszerelkezve, elhaladtak a katonai emlékmű mellett, és tovább. Onnan szóródott a tömeg, és G. remélte, hogy azért az út végéig talán már kevesebben lesznek. Lettek is egyhamar, ki jobbra, ki balra letért, a kocsik kusza összevisszaságban keveregtek a köröndöknél, aztán megtaláltak a helyes utat. Jól van, nem fogok eltévedni, az úton leveleket fújt a szél, fent jumbo-k repkedtek Ferihegy felé elképesztő zajjal, a Nap elbújt, fellegek gyűltek.
A második köröndön túl a tábla „298, 300 és 301-es parcella felé”. A sírok kétoldalt elfogytak, mintha késsel vágtak volna rendet a temető útjai között. Azon túl a levélhullató erdő, itt-ott felbukkanó régi sírok, fémkereszt, műanyagvirág,eldobott piros mécsesek, egy-két üveg, és a csönd. Erre már nem jött tovább senki. Se elől – se hátul. Egyedül ment az úton. A végén a távolban betonfalak,mögötte egy épület. Aha, ott a vége, ott kell majd balra menni. Elhúzott mellette egy autó, jófelé járok. Szembejött egy ember „megölhetne engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem…”, de a szembejövő öregebb volt, ahogy közelebb ért, és sántikált is egy kissé. Lehet – ő félt jobban –, nevetett magában G.
Be balra, itt valami buszforduló is lehetett, de életnek semmi nyoma. Kétoldalt az erdő, irgalmatlan gaz, itt már csak mutatóba maradt egy-két sír, tán ötven-száz méterenként. A levéltenger az úton, fent szürke felhők. Sehun senki, és balra az elektromos távvezeték hatalmas traverzei. Hol lehetünk amúgy – viccelt magában G. Egyszer csak a végére érek. Megint egy autó húzott el mellette, és az út belátható végén jobbra kanyarodott. Ez az, megjöttem. És valóban,meglátta a távolban egy fán az apró jelet, egy nyíl, semmi egyéb. Na szép –gondolta, jól ki vagyunk táblázva, mit mondjak…
A látvány elképesztő volt, a kopjafák sora, a kettőkilencvennyolcasban, azok, akiket még 56 előtt végeztek ki… a lélekharang, és a székelykapu „Nemzeti Pantheon” felirattal. Innen már a képek tanúskodnak mindenről. Az 56-os oszlop, a díszhely, a hősök sírjai, földben a márványkövek, Gimes, Maléter, Losonczy,Szilágyi, a „vendégként” iderakott Király Béla, mind. Képeik műanyag borítóban,hát ez elég primitív megoldás, de nincs jobb… és a háromszázegyesben, balra Nagy Imre, Mansfeld Péter, Tóth Ilona és sok-sok szerencsétlen kivégzett nézett vissza rá a fotókról.
Tömeg aztán itt egyáltalán nem volt, tán tizenvalahányan kóboroltak a sírok, a kopjafák, és emlékfák között. Nem megyek át hozzájuk – vetette oda anyjának a kövér ballonkabátos hatvanas – és intett Maléterék felé – rohadt kommunisták…szemetek, és történet folytatódott, de G.-t az már nem érdekelte. Egy katonasapkás biciklista mesélt nevetve a barátainak valamiről, valami tüntetés lehetett, biztos a rendszerváltás előttről való a sztori – gondolta G, van itt minden. Szép lassan akkurátusan mindent végigfotózott. Kevés virág, sok nemzetiszín szalag, valaki óvatosan megkondítja a lélekharangot, a szinuszhang visszacseng a szélben. Meg vagyok lepve, hogy ilyen kevesen vagyunk – szólított meg egy cipőjét fűző asszonyt –, ne haragudjon, hogy megszólítom. Az alkalmi beszélgetés végén a nő megígérte, hogy otthon megnézi a videókat a kihantolásizgalmairól, még sosem látta.
Na jó, itt a vége – indult vissza G. Tán egy kis teát ivott csak, majd otthon ebédelek, nem érdekes, nem azért jöttem. Az út visszafelé gyorsabban telt persze, többen jöttek is szembe, gyalog is, autók is, már nem volt benne szorongás. A képeken túl az emberekre gondolt, mind szembenéztek velem. Arccal a föld felé temették el őket – mármint Nagy Imrééket – de csak 61-ben, mert akkor hozták át ezt az öt halottat a Gyűjtőfogházból, és éjjel, teljes titoktartás mellett. Gúzsba kötve kerültek ide, a világ végére, ahol már senki sem jár. Jeltelen sírjaik fölött a gaz nőtt, és csak egy pár centire kiálló vasdarab jelezte, hogy itt valaki el van temetve.
Visszafelé már minden hamarabb telt, a sírkert, a börtön, a BV, a konzervgyár… aztán a villamos váratlan fordulattal a kőbányai vasút mellett vette az utat, lepukkant utcák, őrház, kanyar, felüljáró, a földön csöves fekszik, az MTK pálya mellett vidám emberek álldogálnak, az eső is eleredt közben. Az arcok itt is lestrapáltak, néger férfitól búcsúzó kövér cigány nő hatalmas csomagokat cipel valahová. A villamos betolat a Keletibe. Óriási kupleráj, G, nem ismeri ki magát, elkerítések, törmelékhalom, épül a 4-es metró. Nagy nehezen megtalálja a húszas buszt, ehhez egy néger gyrosárus igazítja útba, lepöccentve cigarettájáról a hamut.
Hazaértem, gondolta G. a Víztoronynál. Menjetek el mind, nézzétek meg Ti is a hősöket, akik értetek is meghaltak… egyszer régen.
