Írta: Péter Béla
A tanya előtti gyep már kiégett a nyári hőségben. Meguntuk a délibáb-bámulást. A többiek bementek a házba. Nagyanyám kenyeret sütött. Épp a kemencét tisztogatta a hamutól. A kutyák átmenetileg befejezték a féktelen ugatásukat, mert Márton, az óriás belga baknyúl visszatért a góré mellett lévő egyik bújóhelyére. A pitvar is teljesen kiürült. Az állatok elhúzódtak valami árnyas helyre.
A semmittevés unalma jártamban-keltemben elvetett a gyep mögötti kukoricásba. Leültem. Gondoltam, hűsölök itt egy kicsit. Neki is heveredtem, de hirtelen csipogásra lettem figyelmes. Kis pulykák közeledtek csapatostul. Na né csak, gondoltam magamban, ezek bizony német kémek lehetnek, jó lesz elővenni a kézigránátokat! Azzal földrögöket kapkodtam fel, s raktam egy kupacba. Gyertek csak, madárkáim, figyeltem feszülten. Na aztán mikor lőtávolságba értek, adj nekik! Repültek a rögök, s egymás után terültek el az ellenséges elemek. Üldözőbe vettem a még élőket, s legránátoztam, amit csak felleltem, mindet. Amikor már nem hallottam semmi hangot, végre megálltam, s nagy lihegve dőltem le a földre. Na, ezeket jól elkaptam, gondoltam, némi büszkeséggel. Majd a hajtóvadászat okozta fáradtságtól el is szenderedtem.
Esteledett. Nagyapám a tornác oldalának dőlve nagyot köpött a tengeri irányába, majd miközben a pakli dohányból cigarettát csavart, még azt is hozzátette, hogy megdöglik itt minden jószág, ha nem ád az Isten végre esőt! A nikotintól sárgásbarna ujjaival gyufát gyújtott, s jókorát szippantott a cigarettából, aztán meg sercintett vagy kettőt. A kutyák rázendítettek, ugattak, ahogy csak tudtak, mert Márton az orruk előtt baktatott el nagy komótosan a pitvar felé... Nagyanyám az asztalra tette a krumplis tésztát, majd nagyapának hitetlenkedve és idegesen mondott valamit. Mit mondasz, mama? Nagyanyám most már hangosabban és lassabban mondja: a kis pulykák odavesztek! Most már érted? Valami három jött elő az ötvenből! No, ami ezután jött, igencsak elvette az étvágyamat a finoman gőzölgő vacsorától. Nagyapám felpattant az asztaltól, szörnyű szitkokat üvöltözve, s le-föl járt a konyha földes padlózatán, a legszörnyűbb átkokat szórva nyestre, rókára, de még a jó Istenre is! Döglessze meg az Isten, ha egyáltalán van, azt a rohadt állatot. Na, majd holnap kitesszük a csapdákat, fordulna föl ott, ahun van! Na hiszen, pont jókor, vetette közbe nagyanyám.
A nyaralás idején a húgommal, nagyanyánkkal aludtunk a nagy dunyhás ágyban. A szörnyű vacsorai üvöltözéstől gombóccá szűkült a gyomrom. Rázott a hideg. A sírás kerülgetett. Rémület vett rajtam erőt. Nagyanyám magához ölelve tudakolta, mi a baj, fáj valamid? Beteg leszel, csillagom? A vacsorából is alig ettél. A szívem felé mutattam, majd öklendezve tört ki belőlem a zokogás. Nagyanyám hiába vigasztalt. Egyre csak azt dünnyögtem, haza akarok menni.
