Írta: Szeifert Natália
Télen valamivel jobb, amikor hajnalban jövök, még minden és mindenki alszik. Csak néhány munkába sietővel megyünk el egymás mellett, árnyékos arcok, van, aki biccent, megismer. Nem köszönünk, csak összenézünk, kiszalad egy rövid sóhaj ilyenkor, a ráismerés szisszen ki belőlük, azt hiszik, én is dolgozni megyek. A szánk előtt sűrű álompára. Az utcalámpákat kerülgetve úszik és meg-megáll valami, mintha mind folyadékkristályban lebegnénk. Egyenesen a világűrből csorgott le ránk az éjjel, hogy most lassan szemcsésedve induljon el visszafelé, mert ez a dolgok rendje.
Az út két oldalán a kopasz fák lehetetlen alakzataiba akad bele a fölszállni készülő csend, a koronák bele is kapaszkodnak, és néha egész napra magukon tartják egy darabját, amikor minden jól alakul.
De most nyár van. Erőszakos, pofátlan hajnalok. Költséges jelmezeikben tobzódnak a fák, ostoba félvilági nők, tündöklő toalettben illegetik magukat, mintha nem tudnák, hogy mindjárt vége, pedig tudják, csak nem veszik tudomásul, hülye kurvák. Világos van, korán lekapcsolják az utcalámpákat, a járda még a tegnapi forróságot sajtolja ki magából, csak a bogarak alszanak, a nagy túlélők. Kánikula, rezzenetlen őrület.
Az uszoda sárga fénye mindig ugyanaz, ez tényleg jót tesz, csak ebben a melegben sokkal hamarabb vízbe kell jutnom, hogy elviseljem a párát, az öltöző szagát, az ingerlő idegen testeket.
Azt mondta a Doki, hogy a mozgás fontos, attól jobban leszek. Le kell állni a gyógyszerekről. Ott van például a jóga. Tud ajánlani egy jógacsoportot. Jó. Mondtam. Aztán nem mentem el. Egyszer régebben próbáltam, de a keleti kultúrából csak a Káma-szútra érintett meg igazán, hiszen ezért vagyok itt, elnézést kérek, bocsánat, az ájurvédikus kurva életbe, menthetetlenül benne vagyok a bajban, a testek harcában, ez is ugyanolyan függőség, mondta a Doki, de ettől semmivel nem lettem jobban.
Sportolt valamit korábban? ‒ kérdezi, nézem a kék szemét, egészen mélyre húz, lefelé, befelé, meg tudnám pofozni.
Úsztam, mondom, mire rögtön rávágja, hogy az remek, az egyik legjobb, tegyem hát, ússzak újra, csináljam, meglátom, jó lesz. Miért nem fejeled meg az asztallapot? ‒ teszem fel a kérdést magamban.
Ősszel kezdtem, mert mikor kezdjek új életet, gondoltam, ha nem ebben a vigyorogva haldokló időben. Bérletet váltottam egy újabb függőségre. El is mondtam a Dokinak, bólogatott, valami olyasmit válaszolt, hogy legalább ártalmatlan, akkor felálltam, és kisétáltam a szobából, azzal a határozott tervvel, hogy nem megyek vissza többet. De jött a kedd, és én már délben a lábamat borotváltam, hogy szoknyát vehessek fel az esti ülésre. Én voltam a hatórás.
Ötvenes medence, feszített víztükör, fel-felpattanó hangok, gondolati csobogtató, ha behunyom a szemem. Kiöblítem az úszószemüveget, várok, guggolok a rajtkövek mellett, testek villognak, testek, velem, bennem, rajtam. Kell itt nekem három perc, ez a szertartásom, mindenkinek van ilyen. Nekem ez, hogy guggolok szerencsétlenül, és nagyon erősen koncentrálok az új életre, amiben nincsenek testek, nincs testem, van, de nem arra használom, és úrrá tudok lenni a követelésein, mert van valami másom, ami uralja, habár nem tudom, mi az, mi a franc lehet az. A Doki szerint nem ez számít, de a Doki elmehet a tudja hova, megmondtam már neki, de nem, nem erre kell most gondolni, nem róla van szó, rólam van, vegyem tudomásul, koncentrálok.
A gerincem mentén nyúlnak az izmok, egészen görbe vagyok, aztán lassan felállok, karkörzés, kicsit még jobbra, balra, levegő kétszer, háromszor, jó lesz, ugrás.
Minden eltűnik. Ha jobban meggondolom, ezért a pillanatért megéri. Se fények, se zaj, se testek, süketen ölel a víz, én is alig vagyok. Aztán kiáramlik a levegő, buborékok fodroznak kifelé az orromon, elhagynak, mint az álmok reggel, és amit el lehet hagyni, az van, lassan újra létezem, lábtempó. Feszülök, kemény kötegek, hosszú rostok egyetlen tiszta és világos céllal, hogy előre jussak. Az első légvételnél mindig felmérem, meddig jutottam, minél szomorúbb vagyok, annál messzebb bukkanok fel a faltól. Érdekes. Felveszem a tempót, egyenletes, lassú, ez a bemelegítés, ez csak játék, ez csak a kezdet. A fordulónál már érzem, hogy akármeddig tudnám csinálni. Bebújok a vízbe, aztán levegő, két közeg ölel, szeret egyszerre. Az egyikbe kapaszkodom, a másik megtart. Milyen egyszerű. Ha létezik mámor, hát ez az. Fordulok.
Piros sávelválasztó gyöngyök, nem kell boltba mennem ma, fordulok, neten kifizetem a számlákat, postára se kell mennem, sárga gyöngyök, ha csak anyám fel nem hív, mert akkor mehetek be a városba, fordulok, ha nem hív, leülök majd dolgozni, minden kész a fejemben, elmosódik a csempe alattam, csak anyám fel ne hívjon, fordulok, fel fogom hívni a srácot, hogy ma este nem megyek el arra a helyre, mert erős vagyok, kemény vagyok, tudok uralkodni a követeléseimen, fordulok, mindent kézben tartok, kék gyöngyök, hullámzó üvegfal, fordulok, talán kedden már nem mondok semmit a Dokinak, ülünk megint egy órát némán, fordulok, volt már ilyen, és nem kérek receptet, jól vagyok és jó leszek, fordulok, égkék szemek, égkék vizek, én döntöm el, hogy mi lesz, és nem lesz semmi, megvagyok, fordulok, fordulok, fordulok.
Negyedóra még, háton. Lebegő levezetés, sávok a mennyezeten, lámpák minden második jobbos csapásnál. Függőleges horizont, újra meg újra felkelő, szögletes napokkal. Ha anyám nem hív fel, azért még beugrom a Blahára, hátha ott van a Rivotrilos Laci a Mekinél.
