Írta: Kántor Zsolt
Ápoltam Adélt, a szomszéd lányt, a szülei elutaztak, kaptam pénzt érte, hogy ebédet vigyek neki, közben Helgával jártam, aki néha segített Adél sebeit bekenegetni, szóval zsír, rentábilis munka, kezdetben jég, hiszen idült poklosság támadta meg Adélt, először csak az arcát, a mellkasát, majd egyéb fakadékok, ótvar borította el mindenütt, a haja alatt, a hónalját és a talpát, az orrát és a fenekét, tulajdonképpen egy négyzetcentiméter bőrfelület sem maradt érintetlen, ellepte teljesen, ahogy Helga fogalmazta, a levita pap bizonyára tisztának nyilvánította volna, ha egyáltalán lett volna alkalma rá, hogy megvizsgálja, mert a törvény szerint, ha maradéktalanul kitölti a test felszínét a lepra, mondjuk így, tehát egészen fehérré változik, akkor megszűnik tisztátalannak lenni, hiszen homogén mivolta miatt értelmét veszti a megkülönböztetés, ettől függetlenül Adélnak fájt a dolog, bár ecseteltük kétféle folyadékkal és egy büdös kenőccsel, két hét alatt nem sokat változott, amióta elmentek a felmenők, én gyerekkori barátként abszolút közel kerültem hozzá, nem voltak előttem titkai tizenhét évesen, kifejezetten csinos és szép lány volt, bár most ez nem artikulálódott olyan finom kontúrokkal, mint annak előtte, amikor még nem volt vörhenyes, gennyes a valamikori szép fehér bőre, de Adél állta a sarat, nem tojt be, sőt humorérzéke egyre erősebben működött, káromkodni a baj ellenére sem hallottuk, imádkozni annál inkább, Helga is babusgatta, mert kénytelen volt, ha meg akart tartani engem, közöltem vele, hogy ez nekem meló és azon túl baráti hűség, persze ciki, hogy tartom a markom, de jelen pillanatban ez a legkézenfekvőbb lehetőség, ami bevételként számításba jöhet, ebből tudom a munkanélküli szüleimet támogatni, mert Adél szülei hozzánk képest elit alakulat, kutató mérnökök, genetika, külföldi konferenciákkal és riportokkal, mégsem szégyelltem magam, anyám takarított két helyen, hogy állni tudja a rezsit, apám feketén gürizett a piacon, zöldségesnél, Helga belátta, mint hasonszőrű, hogy részint kényszerhelyzet, másrészt germanizmus, mert Adél az én gyermekkori haverom, fiúsítva van és kész, Helga apukája is a piacon pakolt, édesanyja meg egy éve meghalt, mindannyian a hetedik kerületben laktunk, csak Adélnak a mostani kégli, ahol feküdt, saját lakásaként funkcionált, jó előre bebiztosítva a nyomor ellen, a szülei természetesen Budán laktak, Helga pacsmagolta Adél altestét, én meg a hátát, az arcát, a haját kefére vágták, hogy tudja a sebeket kezelni, de így is rendkívüli arc volt, a sebek nem érintették a formát, csak a felületet, majd hazajöttek a szülők és hála Istennek maradt minden, gondoztam, kenegettem Adélt és kaptam a lét, Helga meg félt, hogy elkapja, ráragad a tisztátalanság, Adél folyamatosan menstruált, valami egészen szörnyű baja van, amilyen még senkinek nem volt, amilyennel még egyetlen orvos sem találkozott, hát miért nekünk kell vele bíbelődni, hagyjam abba, kérte, komolyan mondta, a beszélgetés után nem szeretkeztünk, hanem ultimátum, egy hetet kaptam, addig se puszi se pá, pedig édes volt Helga meztelenül, alacsony, szőke, rövid hajú kis bárányka, de beszélgetni Adéllal, és a lelkemet megmasszíroztatni, ha szükségem volt bemozgatásra, mert lefagytak a gimnázium ügyei miatt a receptoraim, Adél hitte, hogy tehetséges vagyok, írom üde ódáim és matematika versenyen is első vagyok, ő meg hegedült, erotikusan, amikor még hosszú, fekete haja volt, sokáig hallgattam itthon, ahogy játszott, mindegy mit, könnyűzenét vagy klasszikust, hajladozott, mint egy jó hasonlat a sok száraz ágú történés között, szóval Helga meg kozmetikus akart lenni és gazdag feleség, a hirtelen jött zsarolás azonban meglepett, azt hittem, egy kicsit szereti az én barátomat, Adélt, de beláttam, nem, inkább utálja immár, úgyhogy aludtam rá egyet és a vita másnapján nem mentem iskolába, hanem egyből Adél lakására siettem, akit holtan találtam az ágyában, még langyos volt, hívtam a mentőket és rázogattam, keltegettem, de hiába, nem vert a szíve, csukott szemei mögött kövek voltak a fekélyes szemgolyók, a sebei még nedveztek, én meg ordítottam és toporzékoltam, hogy szerettelek, te koraszülött halott, magam is meglepődtem, mennyire érzek, amikor a mentősök hívták a hullaszállítókat, én nem bírtam tovább és ráfeküdtem a fekélyes testre, a leprás korpuszra és zokogtam, csókolgattam a vart, a hámréteget, a sebekből ittam a könnyeimet és nem érdekelt semmi ezen a Földön, csak Adél, akkor az én drága kis csillagom kinyitotta a szemét és felnevetett és hányt, rohantam egy lavórért és segítettem a mentősöknek hánytatni, majd felültettük, hogy meg ne fulladjon és ő is sírt, mi van itt ma, mondta a kopasz mentős és mosolygott, azért csak nem halt meg a kislány, uram, most gyógyult meg, mondtam és átöleltem Adélt és Helga megjelent az ajtóban, és újjászülettünk mind és hogy miért volt erre szükség, titok, de Adél három hét alatt visszanyerte emberi formáját és tiszta lett, én meg jegygyűrűt vettem Helgának, mégiscsak őt vettem el feleségül, mert rájöttem, Adél magában is megél, halhatatlan. Beszélgetni meg nem muszáj. Élni kell.
Az ÉS tárcanovella pályázatán, 2012-ben különdíjat nyert írás