Tárcán kínálom

Írta: Somorčík Sz. Rozália


Már bent volt, át kellett haladnia azon a rohadt folyosón, csak az a nagypicsájú fel ne ébredjen. Hozzáért a keze a ragadós linóleumhoz, egyensúlyozott, ahogy a bakancsát lefejtette a lábáról, reggel héttől rajta volt, most meg már éjfél is elmúlt.

Nem gondolkozott azon, hogy miért ment bele ebbe, semmi értelme sem volt, tudta, visszafelé nem vezet út. Az egyes napokat kell csak kibírnia, majd múlik az idő. Naponta lesz munka, jönnek kuncsaftok, őt basztatják, ez jó, így kevésbé fáj minden, csak tegyék. Az alkalmazottai is meresztgetik a szemüket, ha látják, mennyire szarban van, próbálnak kicseszni vele, de neki most pörög az agya, keze biztos, lábai meg sem inognak, csak a nyár elején, amikor fordult egyet, mikor felállt az asztaltól. Alatta volt egy kicsi szekrény, ebből kivette a táskáját, a fiókból a bukszáját, az ajtó felé fordult, a Sztankának szólt közben, hogy megy ‒ ő volt a legmegbízhatóbb az összes között ‒, akkor egy pillanatra nem látott semmit, rárogyott a fal melletti székre. A lány rögtön futott, hozott egy pohár vizet.

Menni kellett az ügyvédhez, aláírni a szerződést. Délután már a sürgősségin ült a magnézium- injekcióval a karjában. Mintha kettévált volna belül, de nem függőlegesen, hanem vízszintesen. A postán, bankban az ájulás környékezte, nem látta az ablakokat, az autóban letekerhette őket; nem bírta a zárt teret.

Öt férfi segített a hurcolkodásban ‒ így nevezte magában ‒ lehajtott fővel, szótlanul, csak néha sütöttek el egy-egy faviccet, mert olyan volt a hangulat, mint a fagyos szar. Ilyet is csak az a barom találhatott ki: beköltözni a házba, amin nem tudtak megegyezni. Hát odaköltözött, bízva abban, hogy megvédik. Eladta a lakást, csak a személyiben volt egy cím, ami már nem volt az övé többé. Még szerencse, hogy az asszony nem bírta az közös háztartást vele, így egy hónapon belül leperkálta a pénzt. Büszkén mondogatta a szomszédoknak, hogy milyen büdös kurva ő, hisz hogyan is gondolhatta azt, hogy mégis idejön, amikor az ügyvédnél aláírták az egyezséget.
Aztán az összes bútora ment abba a patkányos pincébe, az anyósa háza alá, ahol még az ajtó sem volt rendesen bezárva, hogy a macskák bejárhassanak. Egy-két személyes holmi kéznél, nejlonszatyrokban, pár váltanivaló a testre, hat darab matrac a szekrény tetején ahol ők ketten laktak, azt is csak éjszaka volt szabad leszedni onnan, mikor a kisírt szemű már aludni ment.

Aztán lefeküdhettek a földre. Hát minek legyen itt, ha úgyis várja, hogy siránkozhasson? Hogy ő nem a menye, mert nincsenek templomban megesküdve, és menjen innen el, itt neki semmi keresnivalója. És bőgött, szipogott, rángatta a hátát, mikor ráállt a küszöbre, és nézte őket, ahogy a földön feküdtek.

De hát előre megegyezett velük, mindent megcsinál, fizeti a rezsit, semmi gondjuk nem lesz, hisz mégiscsak a fiuk felesége. Hisz ők ketten megegyeztek, a férje és a volt felesége, ezt nem ő találta ki, de kellett a pénz, kellett nagyobb lakás, mert a fiúnak nem volt szobája, csak az ő lányának a régi lakásban, így belement. Csak a Lacó, a lánya barátja mondta neki lehajtott fejjel, ne menj ebbe bele, ez nagyon nagy faszság. Belement. A lánya a Lacóval maradt. Egy egyszobásban laktak, de nem haragudott.

Éjszakákig benn maradt. Ha fáradt volt, a kemény asztalon feküdt bakancsostul a fekete farmerében, hallgatta a kicsi rádiót, és nem gondolt semmire, csak élt. Az, aki megvédhette volna, az már nem beszélt vele. Megvolt a pénz.

Péntekenként néha ott mosott a munkahelyén a mosdóban, ami a hátsó helységben volt, ilyenkor szinte hajnalig ott maradt. Félt átmenni a főépületbe a vécére, egy befőttesüvegbe pisilt, és a mosdóba öntötte. Szégyellte magát ezért saját maga előtt, ennyit gondolt: majdcsak elmúlik.

Twin Peaks, így hívta a falut.

Vezetni a bakancsban volt a legjobb, ezért szerette. Társa volt. Mikor elhagyta a várost, kifelé tartva a völgyből, és rátért az egyenes, két kilométeres szakaszra, akkor jól lenyomta a gázt. Csak száznegyvenig merte, hiába gondolt az öngyilkosságra, nem engedte a másik énje, az anyai. Az őszi, majd a koratéli ködök aztán nem hagyták a sebességet. Ahogy araszolt a falu felé, az éjféli, kihalt úton horror-szörnyekre vágyott, hogy benyúljanak a centire nyitott ablakon és megfojtsák.

Karácsony előtt két nappal költöztek az új házba. Esett a hó. Az utcát söpörte szakadatlanul, csak már végre eljönnének onnan, arról a helyről.

Este lett, mire végre az utolsó fuvart is kipakolták, ott volt minden a szobákba tuszkolva; a saját bútorait rég nem látta. A falak hidegek voltak, az egész ház, és senki sem beszélt vele. Fázott. Kellett volna valami testmeleg. A fiúhoz bújt, ő már lefeküdt, korán kellett kelnie, utolsó nap a suliban a szünet előtt. Bakancsostul, ruhástul, vacogva, annyit mondott neki, csak egy pillanatra, ne haragudj. A fiú kamaszos-rikoltós hangján meg csak annyit, menj innen te pedofil.

A nappali közepéről eldobálta a nejlonszatyrokat, széttekerte a pincedohos szőnyeget, megkereste a kabátját, és lefeküdt. A villanyt égve hagyta, a plafont akarta nézni. A fáradtság a tekintetét egyre lejjebb nyomta, akkor látta, a bakancs sarka teljesen levált a bőrről, mintha levágták volna. Lehúzta a lábáról, nézte egy keveset, de semmi emlék nem kötötte hozzá többé. Bevágta a sarokba. Nagyot reccsent valami, porcelán vagy üveg lehetett.