Írta: Illés Zoltán
Márton az ujja tövét tapogatta jobb kezén, gyűrűsujja tövét, ahonnan már hónapokkal ezelőtt lelohadt az a bőrkeményedés, a gyűrű helye, az örökkévalónak ígért igenek arany mementója, emlékeztetője a hűségnek, a kimondott szavaknak és mondatoknak. A fémnek a testre gyakorolt hatása már elmúlt, csak odabent döngette a jeges szél a szertelenül csapódó várkapukat. Hideg őszi szelek lopakodnak elő szívek ős viharából, csupa felleg az ég, ez a mámor a vég.
Johanna már hónapokkal ezelőtt elment. Elment gyógyulni, mert Márton mellett nem volt rá ereje. Márton hiába tett meg minden tőle telhetőt, hogy akkor és ott legyen, amikor és ahogyan lennie kell, Johanna egyre csak betegebb és betegebb lett. Nem tehetett hát mást, kénytelen volt a sírva könyörgő lányt elengedni, mert belátta, a számtalan rossz közül tán ez az egyetlen olyan rossz, aminek van esélye jóra fordulni, ami képessé teheti mindkettejüket arra, hogy élni lehessen azt az életet, amit egymás mellett nem tudtak.
A fém helye a tenyér és az gyűrűsujj találkozásánál teljesen semmivé foszlott. Eltűnt, mintha ott sem lett volna. Ugyanúgy eltűnt, mint az a heg, amit Márton szerelmesen lángoló kamaszként, tizennyolc évesen az alkarjába vájt egy körömvágó ollóval, hirtelen felindulásból, hogy Ditta neve fájjon és örökre ott maradjon a bőrébe vésve. Aztán persze mégis eltűnt, annyira, hogy el is kellett most Mártonnak gondolkodnia rajta, hová is karcolta azt a mély sebet annakidején… Talán itt volt, a bal karom belső oldalán? Soha nem fog már átsejleni a regenerálódott hámrétegeken. Ditta is eltűnt, már édesanya, gyermeket nevel, s bár nem is olyan régen váltottak pár szót, onlájni segítséggel, még sincs jelen, hogy is lehetne jelen…
A tárgyalóterem előtt várakozva képtelen volt bármire is gondolni. Élete elmúlt fél évtizedét ezennel lezárni készült, immár hivatalosan is, és akár boldog is lehetett volna, hogy újra szabad ember lesz (szabad? mitől szabad az, aki?), de mégsem érzett semmit. Felnyitotta mellkasát és behallózott: Hé! Tessék már érezni valamit! Mi a franc van már itt idebent? He? De csak a kongó üresség visszhangozta a feldúlt szavakat. Famardosó farkasok űztek vala szívében.
Johanna ott ült mellette. Megváltozott. Pár héttel ezelőtt, amikor hosszú idő után újra látta, megijedt tőle. Ez ő? – kérdezte magában… Irgalom, édesanyám, mama, nézd! Jaj. Hol mehetett így, ennyire félre az élet? Az Isten verje!
De mindegy.
Be kellett menni. Oda. Mindketten. Mint két bús idegen, végén a menetnek, mikor valakit pompával temetnek. Iratokkal igazolni, hogy. Meghallgatni, amit ők. Hogy bontsák fel. Hogy közös megegyezéssel. És igen, végérvényesen és helyrehozhatatlanul. Nem, nincsenek. Sem követelések, sem közös vagyon. Gyermekek sem. Nem, az ezt megelőzőből sem. Ezennel kihirdetem, hogy. Jogerősen. További szép napot.
Háromnegyed óra sem volt az egész.
Márton elkötötte a bíróság előtt csendben várakozó lovát, majd elindult az esőben hazafelé. El sem búcsúzott Johannától rendesen. Csak mintha egy egyszerű hétköznap lett volna, úgy. Lehet, hogy az is volt?
(A kép forrása: facebook)
