Írta: Csengődi Péter
Johnson anyuka korán végzett a munkahelyén, és úgy döntött, hogy gyalog megy el kisfiáért az iskolába. Útközben megakadt a szeme az ékszerészüzlet kirakatán. Szebbnél szebb arany és ezüst fülbevalók és nyakláncok csillogtak a vastag rácsokkal védett üveg mögött, és az elrendezés közepét egy igazgyöngy díszítette. Ritka az ilyen gyöngy, színesre festi a falakat, ha fény éri.
Egyszer csak észbe kapott, hogy sietnie kell, elkezdte szedni a lábait, de így is késett. A bejáratnál a kisfia már türelmetlenül várta. Leguggolt hozzá, bocsánatot kért, megpuszilta az arcát, megfogta a kezét, és elindultak hazafelé.
– Milyen volt a suli? – próbálta szóra bírni útközben a gyermekét, de nem sikerült egyhamar. Némi nógatás után a fiú bevallotta, hogy egy tanári intő lapult az ellenőrző könyvében. Az ezt követő beszédáradatot viszont meg sem lehetett fékezni:
– De nem is én kezdtem, hanem a Bobby! Folyton piszkál engem. De persze ő nem kapott intőt. Mindenki utálja Bobbyt, mert a tanító néni folyton kivételezik vele. A múltkor is … – és folytatta.
Az anyuka nem tudta hirtelen, mi igaz a történetből, és mi nem. Hogy haragudjon a gyerekre vagy sajnálja. Hazaértek, nemsokára a férje is megérkezett. Mindenkit az asztalhoz ültetett, és megkérte a fiút, hogy meséljen el mindent újra.
– Elég, betelt a pohár! – kiáltott fel Johnson apuka – Ez már nem tudom hanyadik ilyen alkalom. Felhívom azt az ütődött Smitht, hogy fékezze meg a gyerekét.
Felkapta a telefont, és felhívta Bobby szüleit. Az anyukája vette fel. Először nyugodt hangon kezdte el mesélni neki a gyermeke panaszait, de ahogy sorolta a sérelmeket, magával sodorták az indulatok, és a végén már felemelte a hangját.
– Nagyon sajnálom – mondta a Smith anyuka az első alkalommal, amikor szóhoz jutott –, csak tudja, gondok vannak itthon.
– Engem nem érdekelnek a maguk gondjai – üvöltötte válaszul Johnson apuka. – Nekünk is vannak gondjaink. Mindenkinek vannak. Neveljék meg azt a gyereket, vagy bemegyek az iskolába, és én nevelem meg, de abban nem lesz köszönet! – és azzal le is csapta a telefont.
***
Azon a hétvégén Johnsonék házassági évfordulót ünnepeltek. Szépen kiöltöztek, és egy elegáns étterembe mentek el ebédelni. Az anya bélszínfilét rendelt tejszínes gombamártással, az apa pirított királyrákot, a gyermek viszont ragaszkodott a szokásos grillezett húshoz és sült krumplihoz, ami számára az ünnepet jelentette. Amíg várták, hogy kihozzák az ételeket, a szülők elővették az egymásnak szánt ajándékokat. Az anya különös izgalommal bontotta ki az övét, reménykedett, hogy hátha az az igazgyöngy lesz benne, amiről szerda este mesélt a férjének. Valójában egy ezüst fülbevaló rejtőzött a csomagolásban. „Mit is gondoltam?!”, mondta magában, „Az nagyon drága lett volna.” Bár a szíve mélyén csalódottságot érzett, erőt vett magán, mosolygott, és finom csókokkal köszönte meg az ékszert.
Az ebéd végén a kisfiú a maradékokkal játszott, és mikor azt is megunta, megkérdezte:
– Te mit eszel, apu?
– Rákot. Kérsz egy falatot?
Elfogadott egy kis kóstolót, ízlett neki.
– Ez nagyon finom! Anyu miért nem szokott ilyet csinálni?
– Drága, és ritkán lehet kapni.
– A Bobbyék biztos tudják, hol lehet fogni. Az apukája rákos.
– Úgy érted, rákász, nem, kicsim? – kuncogott az anyuka.
– A tanító néni úgy mondta, hogy rákos.
A családi beszélgetésbe beköltözött a csend. A szülők egymást nézték, és szavak nélkül is tudták, hogy mindketten a telefonbeszélgetésre gondolnak. A férfi szeméből egy könnycsepp csordult ki, és mint egy csillogó gyöngyszem, végiggurult az arcán, és a mártásba csobbant. Ritka az ilyen gyöngy, színesre festi a falakat, ha fény éri.