Írta: Molnár Péter
Hajnalodik, és arra ébredek, hogy épp leszakad az ég. Ömlik az eső.
Csak addig akarok az ablaknál állni, amíg elkészül a kávém, de a látvány elfeledtet velem kis időre kotyogót, cigarettát és minden mást is. Grafitszürke felhők, villámok kékes fényében felvillanó vizes háztetők, ferde pászmákban lezúduló eső. Lenyűgöző és félelmetes látvány, főleg akkor, amikor a nap megjelenik pár pillanatra a felhők alatt. Én ilyenkor valamiért Istenre gondolok és a világra, meg az emberekre a világban.
Ma hajnalban viszont arra, micsoda különbség van a rám osztott és a rám kényszerített szerep között. Amikor a rám osztott szerepet játszottam, örömmel kerestem az új lehetőségeket, megragadtam őket, éltem velük, sőt, én magam igyekeztem újabb és újabb lehetőségeket alakítani a magam számára.
Unalomig ismételt közhely: új nap, új lehetőségek.
A rám kényszerített szerepet élve nem örömmel, hanem elkeseredetten, egy idő után pedig kétségbeesetten kutatok: vajon vannak-e még lehetőségeim? Találok-e kitörési pontokat, vagy marad a munka – bevásárlás – otthon háromszög nyújtotta zombi-lét, s ha marad, meddig? A remény lassan elszivárog, beszorulok egy ajtók és ablakok nélküli sötét, szűk helyiségbe, állok a homályban hátamat a falnak vetve, és fulladozom. Hónapról hónapra, hétről hétre, végül egyik napról a másikra.
Unalomig ismételt közhely – új nap, új csalódások.
Isten léte régóta nem kérdés számomra, így tehát az sem, kitől és honnan származik a rám osztott szerep. Hittel vallom, hogy véletlenek nincsenek, ami történik, okkal történik. Ez rendben is volna, ha nem tudnám, hogy a rám kényszerített szerep nem Istentől való.
Sajt, dió, alma és hagymás-olívás kenyér, aminek lisztes a héja, épp csak annyira, hogy egy kicsit összehúzza a nyelvemet. Egyszerű reggeli, bár a kenyér tésztáját összeállítani elég macerás. Enni már nem annyira.
Fanyar a dió – ajándékba kaptam egy kisebb zacskóval, még tavaly –, és a sajt, ami gazdagabb napokról maradt. Az alma édes-savas. Hiányzik valami húsnemű. Jó lenne sonka, szalámi, bármi, ami kicsit haraphatóbb. Füstölt hal, sprotni! Bontom a dobozt, és előveszem a maradék vajat is. Így a reggeli egyszerűségének annyi, de laktatóbb.
Késhegynyi vajat kenek falat kenyérre, rá kis darabka hal. Ízorgia. Amikor végzek az evéssel, megdöbbenek. Pár gerezd dió maradt a tányéron, minden más eltűnt. Reggel van, még nincs nyolc óra. Én pedig megettem mindent. Elfogyott a vaj, a sajt, az alma és az utolsó halkonzervem is. Bárhogy számolom, három napra elég lehetett volna. Ez, ez a dzsentrimentalitás juttat majd nyomorba, megmondta már anyám is.
Eltüntetem az asztalról a lakoma nyomait, elöblítem, amit el kell. Előkotrom a pénztárcámat. Bánatos, lapos pénztárca ez, két csekken és néhány okmányon kívül csak egy lejárt lottócédula árválkodik benne, és alig néhány forint. Pontosan nyolcszázhetven. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy a kilátásaim nagyon rosszak. Ahogy öreg barátom és tanítómesterem, Kósa Jóska bátyám mondta: „Ennyi pénzt nem lehet beosztani. Nem is érdemes. Elmulatjuk egy összegben.” De akkoriban az ember biztosra mehetett, két-három nap múlva fizetés, addig kihúzzuk valahogy, ha másképp nem, hát kérünk az asszonytól. Hol van ez már?
Két éve, ha egy csinos házat, kerítést vagy kertet láttam, azt mondtam magamnak – no, majd egyszer épp így, épp ilyen lesz nekem is. Ma pedig az jut az eszembe, hogy nekem nem lesz. A kuporgatást, a napról napra létet, a bizonytalan holnapokat és holnaputánokat meg lehet szokni. A kilátástalanságba beletörődik az ember. De tervek elvesztése, az álmok szinte észrevétlen elillanása – elfogadhatatlan. Sem megszokni, sem beletörődni nem lehet. Ettől torzul leginkább az ember. Ha lelkét is pőrére vetkeztetik.
Libben a szoknya, tart még a tánc…
Dudorászok, mert a magam kitalálta buta, mondókaszerű sorhoz dallam is tartozik. Olyankor dúdolom, amikor nemszeretem munkát végzek. Mint most. Ablakokat tisztítok. Nyeles kefe, vödörben víz, szivacs és törlőkendő, alkoholos fufujka, amitől végül csillogóan fényes lesz az üveg.
Nem nagy ügy az egész, a kefével portalanítom a szúnyoghálót, szivaccsal és törlőkendővel kosztalanítom a műanyag párkányt meg az ablakkeretet, alkoholos folyadékot fújok az üvegre, áttörlöm, végül ellenőrzöm. Ha csíkos maradt valahol, áttörlöm még egyszer. Kész. Csak hát… harminc fok van, a nap pont az ablakra süt, a talpam alatt forró a járólap. Mindegy, hamar meglesz, aztán jöhet az ajtó.
Törlöm az üveget, közben néha a homlokomat. Lehajolok, mert az ajtóban az üveg földig ér. Amikor eltüntetem az utolsó vékony csíkot is, alig bírok felegyenesedni.
Libben a szoknya, tart még a tánc… Elég ebből a hülyeségből, gyerünk innen, be, a viszonylag hűvös szobába.
Nyögök, tapogatom a derekam. Barátnőm, aki átmeneti jelleggel most a munkaadóm is, vigyorog.
– Na, mi van? Járókeret, mankó?
'74 óta ismer, megjártuk együtt és külön is a hadak útját.
Leroskadok, rágyújtok, szuszogok.
– Nem tudom te hogy vagy ezzel, pár éve meg se kottyant, ha cserepet kellett a tetőre hordanom, bontott radiátorokat lecipelnem a harmadikról a földszintre. Most meg egy ablak és egy ajtó kifog rajtam.
– Hja, öreg haver, érett korba léptél. A szex se lesz már soha olyan, mint húszévesen.
Mi az, hogy nem lesz olyan? És főleg soha? Én kérem akár függőágyban állva is…
Hirtelen megkeseredik a cigaretta füstje.
– Kérhetek valamit?
– Persze, bármit.
– Ne tartsd bennem a lelket légyszíves, jó? Majd feldolgozom egyedül.
Elnyomom a félig szívott cigarettát, felállok – azért se nyögve –, megyek a vödrömhöz, nyeles kefémhez, rongyaimhoz. Még hogy a szex se!
Ablak kívül és belül, plusz műanyag keret. Aztán a következő, és egy másik.
Libben a szoknya, tart még a tánc… – dúdolom.
Szorongva gondolok az újabb ajtóra. Annál is le kell majd hajolnom.
