Írta: Kiss Gréta Henriett
Magas, régi épület, tipikus antikvárium az ósdi lépcsővel és a szűk ajtóval, mely hangosan nyikorog, miközben kinyitod. Bent csipketerítők, kerek olvasószemüvegek, asztalon heverő pipák − elmúlt korok hangulata érzik. Félhomály van, csak az apró ablakokon esik be a nap aranysárga fénye. Bizonytalan a csend; halk suttogás hallatszik, megzizzennek a könyvek lapjai, és cipősarkak koppannak a padlón.
A könyvek birodalma ez; a padlón girbegurba, vékony, esendő oszlopok uralkodnak, kevés helyet hagynak, szinte lopakodva lépkedsz. Könyvek ülnek a hatalmas polcokon is, százan, ezren, millióan − egészen a plafonig érnek. Hű társként követik egymást sorban, mint a zongora billentyűi: egyik nagyobb, másik kisebb. Mindegyik hívogat, sokat ígér. A szemed izgatottan pásztázza a gerincüket, de nem kapkodod el, nem sietsz. Kinyitod őket, megsárgult lapok, fakó borítók között keresgélsz, és régi kötetek illatát érzed.
Aztán meglátod. Ott van, fent középen, az antikvárius csak létrával éri el. A por csomókban áll rajta, szürke és bolyhos, mint egy kiscica. Üresség tátong a helyén, de a többi könyv egyszerre kinyújtózik, és eltűnik a betöltetlen rész. Egyszerű kötés, kicsit érdes, a cím gyönyörű, arany betűkkel van ráírva. Súlya van, a különlegesség és a fontosság súlya. Magadhoz szorítod, mert ez az, amit kerestél.
Zötykölődik a busz visszafelé, rozoga masina, recseg-ropog, mint a kitörni készülő fa, ami nem akarja megadni magát. A könyv zizegő zacskóban pihen az ülésen, kiveszed, megforgatod, átlapozod. Különös aura lengi körül, olyan, ami nem hagyja, hogy eltűnjön belőled mindaz, amit olvasol. Már alig várod. Kíváncsi és izgatott vagy, kicsit félsz is, vajon milyen lesz, együtt, vele.
A lakás meleg, a fotel kényelmes, a szőnyeg puha a lábad alatt. Mikor belemerülsz, nincs más, csak AZ a világ. Mintha vastag hóréteg alatt lennél, semmi zaj, semmi nesz. A fejedben viszont minden életre kel − gondolkodsz, elképzelsz, megismersz. Olvasol, és érzed: megérkeztél oda, ahova igazán tartozol. Hazatértél.
