Írta: Orbók Ildikó
Hazajöttem. A szülői házat csak nagyon idős apám lakja. Anyámmal együtt eltűntek az illatok is. A kenyér, a sütemények, a frissen keményített terítők illata. Ahogy én szoktam mondani: anyám magával vitte a ház lelkét is. A kertben jól megfér a gaz a még itt-ott megmaradt kerti virágokkal. A gyümölcsös éli világát, metszőolló nem sérti, termését fenn a magasban magának őrzi.
Itthonlétem tulajdonképpen a régi állapotok visszaállításának görcsös szándékából ered.
Arra gondoltam, kitakarítom a házat. Elmondva egyszerű, csakhogy ehhez át kell küszködnöm magam a pókhálókon, aztán következnek csak a takarítás szabályainak megfelelő műveletek. Vagyis csak következnének, mert a szomszédok rendre innen veszik véglegesen kölcsön mindazt, amire szükségem lenne.
Hol a felmosó veder? Hát a seprű?
A takarítóeszközök visszaszerzése előtt, a gyorsabb haladás reményében úgy döntök, beüzemelem a háromszázötven kilométerről hazazötyögtetett mosógépet. Az egyetlen vízvételi lehetőség a kerti csap. Küzdök, mint malac a jégen.
Nem, ezzel a menettel nem fog menni, ezzel sem... Másik csatlakozó, újabb próba. Spriccel a víz a hasamra.
Félórás kínlódás után a masina működik, némi drót és asszonyi fantázia felhasználásával. Furcsa, reszelős hangot ad, amikor elindítom, én meg eszembe vésem, hogy mielőtt hozzányúlok, ki kell majd húznom a konnektorból, mert földelés, az nincs.
Amíg a szomszédokkal csatázom vödörért, seprűért, a veterán korú Hajdú saját mosóprogramot dolgoz ki, mossa, öblögeti ugyanazt. Ráhagyom, épp elég elfoglaltságom akad házon belül.
Estére kimerültem, jobbnak láttam, ha korán lefekszem, és reggel újult erővel fogok neki a kamra polcainak, amin régen befőttek sorakoztak, ma meg minden, ami ’jó lesz még valamire’. Kritikus pont, mert mindentől, ami szerintem haszontalan lom, apám szerint viszont kímélendő érték, csak hosszas rábeszélés után tudok megszabadulni.
***
Csendes utca volt a miénk, a kert aljában kezdődött a mező, mögötte erdő és patak, esténként idehallatszott a madárdal, meg a békakuruttyolás.
Jó lesz pihenni. Kitártam az ablakot, hűvös levegő járta át a szobát, behozta magával a tücsökzenét. Találomra felütöttem a helyi újságot. Ki halt meg húsz, hét éve és ma. Nem épp’ alkalmatos esti olvasmány, hát letettem, hanyatt feküdtem, két karom a fejem alá igazítva, és az utcáról beszűrődő gyér lámpafényben halkan, krizantém-illatúan jó estét köszöntek az emlékek...
Istentelen macskanyávogás ugrasztotta szét őket. Mintha csecsemő zokogna anyja után éhesen.
A bukszusok között kezdetét vette a macskanász. A falu összes macskája idejár, idilli hely a holdfényes, örökzöldekkel sűrűn beültetett terület.
Eleinte nevettem, aztán a vége nélküli vernyákolás kezdett dühíteni. Elég!
Hátrabotorkáltam a csaphoz − a girbegurbára süppedt téglajárda igencsak nehezíti a járást −, a vödröt rögtön megtaláltam, teliengedtem, és a vizet találomra bezúdítottam a bokrok alá, a hangok irányába.
Úgy tűnik, talált. Ezen túllennénk.
Visszafeküdtem, kezdtem épp ellazulni, amikor Misu – csak így hívják, pedig nem ma született ő sem −, a kocsmából hazafelé, dalzani kezdett az éjszakában.
„Hede megyenmáááája hajnalcsillag lefellééééééé... osztazénkedves galam... aztakúúúúrvahétszencségit”
Bizony, a sánc, az már csak ilyen. Kidobja a lábát az ember alól, ha nem ügyel.
Az oldalamra fordultam. Végre csend. Csak a főúton elrobogó mentőautó jajgatása töri meg rövid időre. Valahol magányos kutya ugat. Érdekes, az augusztusi liliomnak milyen erős az illata...
Százzal, ötszázzal, ezerrel robbant végig az úton a szomszéd viseltes Dáciája. Fékcsikorgós megállását követően, segélykérő morzejelekkel igyekezett felhívni magára és a kinyitandó kapura élete párjának figyelmét. Nem siették el, végül is este van, minek kapkodni?
Feltápászkodtam, és kerítésen belülről próbáltam elmagyarázni újsütetű, máramarosi szomszédunknak, hogy amit csinál, nem szolgál örömömre.
Azt mondta, ő itthon van. Szerintem én is. Azt hittem legalább is.
Ezt megbeszéltük.
Vissza az ágyba, számolni kezdek, tévesztek... Ez így nem lesz jó. Balaton-part, a víz csendesen nyaldossa a köveket. Francot nyaldossa, csapkodja. Zajos, ez sem jó.
Legyen mező, jó illatú nyári rét... szénaillat... friss... Teli minden kék katánggal, ringanak a szellő hátán...
Múúúúúú... MÚÚÚÚÚÚÚ...
Ha a szekrény nem támaszt meg, biz’ isten lefordulok az ágyról. Hát hol vagyok, valami gyárban?
Eltévedt marha igyekszik hazajutni, nem úgy, mint Misu, aki megbékélt sáncbéli fekhelyével. Félálomban, monoton hangon perlekedik valakivel, két nyelven. Mormog, háttérzajnak elmegy.
Ébrenlét és álom közt ingadoztam, többször elérve az utóbbi küszöbét, de a toronyóra kondulásai nem engedték, hogy átlépjem. Talán hajnali háromkor számoltam az utolsót.
Reggel nem kell korán kelnem... Alhatok... Alhatok...
Iuuooon! Iuuuuoooooon! Da-mi lopata! (Add a lapátot – rom.)
Tapogatózva keresgélek az ágy alatt, előkotrom a telefont. Fél öt. Micsoda??? Az magyar idő szerint fél négy!
Istenem, ha most nálam lenne az a kurva lapát!
Úgy döntöttem felkelek. Legalább a hajnal és a madárcsicsergés kárpótoljon.
A kávét nem találom, de jó lesz a tegnapi maradék. Hideg, savas, de most a túlélés a lényeg, nem az élvezet. Rágyújtok és elindulok a kertbe a padhoz, közben a lábam alatt hancúrozó kölyökmacskák jóvoltából többször megtámasztom az ezüstfenyőt. Mondtam én, hogy nem kell ide, tájidegen.
A fű hasig ér és vizes, amióta elvárosiasodtam folyton elfeledkezem a harmatról. Leroskadok. Istenem, hát merő víz a pad is. Meg a bokorugró pizsamanadrágom. Mindegy már.
Fázom, a csendes kávézás rövidre sikeredett.
Fogkefe, fogpaszta, szappan. Igyekszem összeszedni a tisztálkodáshoz legszükségesebbeket. Felpillantok, a homályos tükör vonzza a tekintetem. Jesszusom!
Felismerni vélem magam. Ez jó jel. Széles mosoly-szerű fut át az arcomon, beugrik a szlogenné vált dal.
„Az aki szép, az reggel is szép, még ha össze is gyűrte...”
Először csak halkan dúdolom, aztán rázendítek.
Csak pozitívan!
Új nap, új kudarcok...
