Írta: Molnár Péter
Áll a saroknál, ahol a két utca összetalálkozik, a keskenyebb a szélesebbe fut, áll az úttesten, csúszós, hideg kockaköveken, lent, mélyen, már ha fentről, a tetők magasságából nézzük. Hogy a szó átvitt értelmében is lent, mélyen, ránézésre nem megállapítható.
Áll a sötétben, vár. Lehetne térplasztika, szobor, utcadísz. Talpánál úttesthez rögzített torzó. Moccanatlan. Keze zsebbe bújik, nyaka kabáthajtókába menekül. Az ismeretlen égre néző emlékműve.
Nem történik semmi. Látszólag. Persze mégis. Mert fordul a föld, kivilágosodik, a hőmérséklet csökken. Kering a vér, hörög a lélegzet, sípol a tüdő. Lebben a haj. Nyílik a kapu, zörög a redőny, kopognak a léptek. Kialszik az utcalámpában a sárga fény. Ez mind – történik.
A járda, mozgás. Jövés és menés. A középpont – ő – áll. Centrum. Jó pozíció. Mondhatná: körülötte forog a világ. Feje felemelve, arccal az ég felé.
Ablak nyílik, valahol fent. Megrezzen a csend, összerándul a reggel. Galambok vetik le magukat a tetők alól, zuhannak, majd emelkednek hirtelen, körbe és körbe, szürke utcák felett. Szürke házak, szürke szárnycsattogás. Grafitfények.
Elindul, még mindig az úttesten, siet sálba bugyolált nyakkal a kocsma felé. Dupla vodka kétszer. Inni nem akkor kell, ha felejteni akar. Hanem, ha emlékezni.
* * *
Első pillantása az ablakokra esik. Négyszögletes darabokban jelzik, hogy közeleg a reggel. Már nem lehet elaludni, pedig jó volna.
Második pillantás – a fejét kissé oldalra biccenti. A fotelra szórt ruhák, a székre terített kabát, a szék alá rúgott cipő látványa a hányinger torz előjeleit csalja az arcára. Csend van.
Lehunyja a szemét. Kissé felenged a szája köré írt keserűség és a szemöldöke tövében ráncolódó szorongás.
Harmadik pillantás – a fej ezúttal nem moccan. Bámul a plafonra, aztán sóhajt és lehunyja a szemét. Hány éjjelt – és ha már itt tartunk, hány nappalt – töltött álmatlanul? Megszámlálhatatlan. Az ő életében az arány 3:1 az ébrenlét javára.
Bárcsak alhatna. Kellene egy falat álom. Az álom kikapcsol, felüdít, pihentet. Ezt is, hogy belé sulykolták annak idején: az alvás is fegyver! Ezért aludnia kell, amikor csak teheti, amikor módja, lehetősége van rá. Mert nem tudhatja, mikor lesz rá ismét alkalom. Lesz-e egyáltalán?
Akkoriban egy kifeszített ruhaszárító kötélen is képes lett volna aludni. Nem álmodott. Soha nem álmodott, csak aludt mélyen, zavartalanul. Ameddig fel nem ébredt, vagy fel nem ébresztették.
Az álmok később jöttek. Még később pedig az álmatlanság. Mint az öregség előjoga.
És az ébrenlét rosszabb a rémálomnál. Mert abból még fel lehet ébredni. De az ébrenlétből – mibe?
* * *
Táj. Már ha…
Tetők és falak, nyomokban füst a tetők felett, fák kertekben, kerítések között. Tócsák, kicsik és nagyok. Reciprok értékek: a cserép csillog, az ablaküveg matt. Odakint.
Idebent: falak, képek – néhány –, fotel és asztal, semmi különleges. Lakás, mint átlagos fészek. Kisebb szoba, ágy, összegubancolódott ágynemű, alatta-közötte gyerek. Fiú, kócos feje és pucér lába kilóg. Férfi – apa – feláll, paplant igazít és dorgál: – Ne túrd össze és ne rúgd le magadról!
Az ajtóhoz megy, nézi a hőmérőt, 24 fok. Épp jó, nem túl meleg, fázni sem lehet. Bár a láz fokozza a hőérzetet.
A konyha nagy, még a békeévekben építették, amikor fontos volt. Fontosabb, mint a higiéné. Mellékhelyiség a folyosón, fürdőszoba – lavór, mosdóállványon. De a konyha 24 négyzetméter. Egykor. Most kisebb, mert a zuhanyzó és vécé már idebent. Fallal elválasztva. Harmonika ajtó, az nem foglal helyet. Viszont lóg. A gyermek szertelen, ha sürgős nem mérlegel, csak ránt. Meg tép.
Kancsó az asztalon, nekidöntve noteszlap, azon dőlt, nyomtatott betűkkel ennyi: ’Cukor, citrom!’ A tea langyos, már nem párásítja a pohár oldalát, mint ha forró… Cukor, a férfi – apa – figyeli, ahogy az apró szemcsék lassan lebegve ülepednek, citromot facsar, attól a tea mindig elhalványul.
– Kicsapja a folyadékban lévő csersavat – magyarázza Röhm tanár úr a katedrán állva, kémiaóra, hatvannégyben.
Kanál, a cukorszemcsék örvénylenek, forognak csillanva, a csilingelő hang mélyül, magasodik, a forgás sebességétől függően. Van magyarázata, de nem emlékszik rá. A reál tárgyakból mindig gyenge volt. Kegyelemkettes – egyszer-másszor hármas.
Kóstol, szemérmetlenül beleiszik a gyerek teájába. Anyja jut eszébe – kultúrember kanállal kóstol. Kultúrember. Késsel és villával eszik akkor is, ha nem látják.
– Tessék, igyál!
– De jó! Épp szomjas lettem.
Épp szomjas. Nem éppen, épp. Szép teljesítmény egy ötévestől. Nyújtja az üres poharat, böffent, vigyorog. Választékos nyelvhasználat és vásottság.
– Ne malackodj!
– Te is szoktál, hallottam, anyu rád is szólt.
Mit mondjon erre? Újra anyja jut eszébe. Kultúrember.
– Játsszunk!
– Mit szeretnél?
– Hangutánzóst.
Felül az ágyra, hátát a falnak veti.
– Kecske – mondja hirtelen, csak úgy, meggondolatlanul.
– Ne már… Ez könnyű! Mek-mekk, ezt mindenki tudja.
– Disznó.
Manóarcból kitör a vásott kobold, röfög és csámcsog. Aztán újra és újra. – Fejezd be!
A kobold eltűnik, visszahúzódik a manóarc mögé. Nem végleg. A gyerek hempereg, belegöngyöli magát a paplanba. Vigyorog, aztán: – Röffröff, csámcsámcsááám!
A férfi – apa – nézi. Nevetnek.
Égett olajszag. Ajtót nyit, szellőztet. Közben lekvárt keres. Tekeredik az üveg csavaros teteje, koppanva esik a padlóra. Felveszi, mielőtt a mosogatóba dobná, ujjával kitörli a ráragadt lekvárt, az ujját lenyalja. Cuppog. Kultúrember nem nyalakodik. Nem, a kultúrember valóban nem. És nem tesz sok egyebet sem. Nem bombáz gyermekkórházat. Példának okáért. Nem hány a fal mellé részegen. Nem fingik a paplan alá, és nem piszkálja ki a lábujjak közét, miután levette a zokniját. A levágott körmöt nem szórja a hamutartóba, és ha mégis, legalább kiönti.
Hány állat bújik meg az emberben? Azoknak milyen a hangja? Utánozható? Mikor bújik az állat az emberbe? Hány éves korban kezdődik a folyamat? És főleg: mikor bújik elő az állat az emberből? Milyen a hangja? De ha már itt tartunk – ássunk mélyebbre! Milyen hangja van az írónak?
