Írta: Vaskó Ilona

A változás tűnt fel a leghamarabb. Az, hogy mostanában minden olyan gyorsan változik, hogy ami tegnap elvárható volt, az ma már kétségbe vonható. Az iskola udvarán haladtam át éppen, amikor feltűnt az ősz. Sárgásbarna ruhában jött, és a nap arany ívet vont köré. Lélegzetelállító látvány volt. Nyomában ott maradtak a lehullott falevelek, és még a leheletét is érezni véltem a tarkómon.

Ó igen, azok az édes, tarkóra ejtett csókok. Megborzongtam. Eszembe jutott az egyik kényeztetésekkel teli reggel. Szinte éreztem a fiú száját a tarkómon, és már nem is tudtam, hogy a szél borzongatott-e meg, vagy az a csók, ami elidőzött akkor, azon a hajnalon egy pillanatra, ott, azon a helyen. Tényleg csak egy pillanatra, mert azonnal tovasiklott a vállaimra, a hátamra a gerinc vonalán. Nem jó az emlékezés – gondoltam magamban –, mert furcsa, érzéki borzongásba visz át nem a legmegfelelőbb helyen és időpontban.

De mégis továbbgondoltam, hisz mi is szabhat határt a képzeletnek. Ha ez a változás most ért utol, ha most fújt a szél csábítóan a fülembe, ha most borzongtam bele egy érintésbe, akkor annak most van itt a helye, az ideje. Így továbbszemléltem a napsütötte őszi tájat, s hagytam, hogy ujjaival beletúrjon a hajamba a lágy szeptemberi szél, és csábításba kezdjen. Pont úgy, mint azon a reggelen az a fiú. Belecsókolt a nyakamba, én még álomból rezdültem, szájamon és szememen még az álom homályos ölelése lebegett, de a csóktól melleimben már megrezdültek az erek és erőszakosan ágaskodni kezdtek a bimbók, azzal a felkiáltással, hogy: Érints meg!

De nem ez történt. A nyakamnál időzött és a hátamon, a gerincemen siklott, és várta, hogy teljesen felébredjek. Nem akaródzott. Jó volt ez így, az álom és az ébrenlét határán remegve várni azt a tüzes, mindent elsöprő érintést, melynek hatására az ember már egész testében lüktetni vágyik. A test még ernyedt volt, aludt még, de az idegszálak már kacagós ébredésbe kezdtek borzongatva a bőrömet. Elmémben még nem gyúlt fény, még nem volt tudatos egyik rezdülés sem, még mint egy álomból nyújtózkodó, éppen dorombolni kezdő kiscica kéjelegtem a csókok rohamában.

Nem akaródzott megfordulni. A csókok játékosak voltak, az ölelés még biztonságot nyújtott. A kéz még nem érintett. Még nem követelt magának utat a vágy. Még csak az a fajta édes csábítás kezdődött, mint amilyen a szeptemberi őszi szél.

Egy újabb fuvallat visszarántott a valóságba. A borzongás maradt, az emlékek maradtak, csak az ősz játszott pár percre velem, mert azt merészeltem hinni, hogy a forró nyár végével, hideg lehet az ősz.