Írta: Venyige Sándor
Soha nem gondoltam volna, hogy vénségemre, vidékiként az Erzsébet körúton leszek musicalprimadonna.
Kaptam egy jelentős budapesti színházban egy elég jelentős szerepet − bár még ma sem tartom magam színésznek; a magamról alkotott véleményem azt diktálja, hogy vélhetőleg ez már így is marad: nem vagyok színész.
A színiigazgató titkárnőjének többszöri kérésére – elég hanyag vagyok – elküldtem a fényképemet ímélen. Mert hogy engem ide kiraknak.
Kiraknak a színház nagyjainak portréi közé. Tolnay, Mensáros, Márkus; a terjedelmi korlátok miatt nem sorolom tovább. (De például egyik kedvenc magyar íróm, Sarkadi Imre is itt volt dramaturg.)
Hármas szereposztásban játsszuk szerepeinket. Adta magát a lehetőség, hogy az egyik esti nyilvános főpróba kezdete után, mikor a kollégám volt színpadon, hiúságból csendben kiosonjak az előtérbe – ezt a momentumot ne mondják el kollégámnak, akinek azt mondtam, hogy takarásból láttam őt, tehát Csitt!!! –, és megnézzem, hogy hová raktak ki engem.
A nézőtéri nénik, jegyszedők, ruhatárosok a legalázatosabb szolgái színházi szolgálatunknak. Kedvesek, segítőkészek, megértők a későn érkezőkkel. De az anyatigris áldozatát látják egy farmeres, pulóveres ismeretlenben, aki az első felvonás közepén a foyer-ban ténfereg. És ez voltam én. Ugyanis kerestem, hogy hová raktak ki engem.
– Segíthetek valamiben?! – szólt a félreérthetetlen mondat halk határozottsága, a felvonások alatt a közönségforgalmi részek féllángon égő félhomályából.
– Bocsánat. Én csak keresem itt magam. Engem ide kiraktak.
– Honnan került maga ide?
– Onnan – mutattam a színpad melletti bejáróra –, én ebben a darabban játszom, csak éppen nem ma, először vagyok itt, nem ismerjük egymást, VS a nevem, vidéki vagyok tulajdonképpen, és magamat keresem, azt mondták én ide ki vagyok rakva.
Csillan a tétova fény a jegyszedő szemeiben.
– Gizi! – szól át, nagyon halkan, hiszen odabenn megy az előadás (az érvényes fonetika ilyen irgalmatlan erejű halk spiránsokat nem is ismer) a másik oldali ruhatáros kolléganőjének. – Az úr keresi magát. Nem tudod, hová van kirakva?
Gizike megismer, látta a délelőtti főpróbát.
– Jó estét, művész úr! (Így se szólítottak még a körúton.) Fent, a másodikra rakták ki.
Az immár körúti művész úr kissé magabiztosabban, de azért óvatosan lépdel a másodikra a körúti bulvárszínház elegánsan leszőnyegezett lépcsőin.
- Segíthetek valamiben?! – szólt a már ismert félreérthetetlen mondat az első emelet harmadhomályából.
– Tudja, keresem itt magam, állítólag ide raktak ki valahol.
Ágika is láthatta a délelőtti főpróbát, mert mutatta, merre menjek, mert, hogy ott vagyok kirakva.
És nem hiszik el: a másodikon vagyok kirakva, tényleg, a lépcsőforduló előtt, bár a negyedhomályban elég nehéz volt felismerni öt évvel korábbi portéfotómat. De lehet, hogy a felismerés nehézségében az is közrejátszott, hogy a második emeleti rész ruhatárából is kaptam a hátamba egy halk, de határozott mondatot:
– Segíthetek valamiben?!... Keres valakit?
– Köszönöm, nagyon kedves, de már megtaláltam. Engem ide raktak ki.
Megnéztem magam. Nem tetszettem.