Írta: Simon Adri
Jakatics-Szabó Veronika versképregénye Rónai-Balázs Zoltán verséhez
Egy kiállításmegnyitó, ahol teljesen otthonosan érzem magam, kivéve, hogy a borral nem szabad behatolni a tárterembe, de voltaképpen felülemelkedem ezen gyorsan. Rögtön egy olyan térbe érkezem, ahol hatalmas projektoron nézem, ahogyan a festő nem fest, hanem olvas, és ezáltal magát a kiállítást, annak tárgyát metaértelmezi: olvas. Közben hullanak a szempillái, kvázi beleöregedik egyfajta olvasáslétezésbe, és újraértelmezi az én saját olvasáslétezésemet. Magához öregít, pedig fiatalabb nálam kilenc évvel, de ez teljesen lényegtelenné, sőt értelmetlenné is válik, miközben behatolok a videók és képek terébe, mert van még egy végtelenített - időtlenített - videó, ahol a festő szintén könyvvel foglalkozik, kissé másképp, de a horizonton összeér minden, a párhuzamosok összefutnak.
A képeket meg kell nézni. Igazából nem tudok róluk különösebben mit mondani, én nem vagyok festő, de azt hiszem, elmond róluk valamit, ha elmondom: amikor Vera képeit nézem, szárnyalok, és mindig elhatározom, magam is festő leszek, de ha mégsem, akkor sokkal jobb költő, ha rá hallgatok, vonalak, foltok, pacák, képek, festmények születnek bennem is, fraktálisan, egyszerre születik és hal meg bennem a világegyetem. Rónai-Balázs Zoltán verseit újraírom hozzájuk, hol ismétlem, hol törlöm és újraköltöm, hol pedig meghagyom a sorait és továbbírom őket, amint azt a végtelen diktálja nekem.
Egy vázlatalbum. Mintha bennem születnének meg azok a tusrajzok. Érzem Vera minden rezdülését, visszamegyek az időben − mintha még lenne idő! − vagy tizenöt évet, nem is tudom, mennyit időzöm ezeknél a tétova és rendkívül pontos lélekábrázolásoknál, ezek mind saját létérzékeléseim, saját fizikai valóságaimmá válnak, ahogyan lapozom a sok éve készült és láthatóan tétova, mégis nagyon szép és láthatóan sok időt rászánt és ezáltal időtlenné rajzolt rajzfüzetet. És csodálatos, ahogy kibomlok, amint leülök a Róma-albumhoz, amely nem emlékszem pontosan, mikor, de kb. tíz éve született − tussal vagy szénnel, nem emlékszem. De azt pontosan tudom, mert itt van bennem, hogy milyen Róma. Soha nem jártam ott. Mégis látom, annyira, hogy képes lennék megírni − mindenesetre ezután szeretném megtenni.
