Írta: Illés Zoltán
Lámpásával a kezében, s szívében egyre növekvő reménnyel figyelte Márton, ahogy egy csillag fénye a földre ért. Hm. Az a csillag vajon mióta küldi fényét felénk? Akárhogy gondolkodott ezen, nem tudott vele dűlőre jutni. Inkább bele sem gondolt többet, hiszen annak a csillagnak billió mérföldekről jött a fénye. Jött a jeges, fekete és kopár terek sötétjén lankadatlanul, s ki tudja, mennyi ezredéve már. Az égen ragyog egy csillag, s a földön ragyogok én? Á, botorság, csak a lámpásom a kezemben…
Arra gondolt, legjobb lesz hazaindulni. A Kerékcsárda törzsközönsége túl hangos volt most neki, csendre vágyott volna, vagy valami emberi szóra, de jóbarátja, s oltalmazó védőszentje, Angelika, akinek társaságát kereste ma, az egyetlen, aki mostanában nem csak meghallgatta, de meg is értette, amiket Márton mond, késő estig dolgozott, kivárni nem tudta, nem is akarta, elindult inkább, ne késlekedjen, jobb, ha senki észre sem veszi, hogy egyáltalán a világon van ilyenkor.
Sötét volt már, minthogyha csillagsor ragyogna, kigyúltak távol utcalámpák, s csillagok ültek ki az égre, villantva lámpák fény-világát, Márton csak haladt, lámpása a kezében, az utcalámpák fényében tört előre hű lovának nyergében, vállán egy fél palást, az égen vadludak húztak, Nils! várj! hadd menjek én is! – gondolta, de mégsem szállt fel az égbe, hogy kövesse őket, csak vágtatott tova, s az utcán a lámpák sorra kialudtak mind, amerre ment. Megállt ekkor, s köszönt nekik: Sziasztok! Mit szeretnétek ma tőlem? – Döntened kell végre, Márton. – S ugyan miről? – Tudod te azt… – Csak sejtem. Megtennétek, hogy segítetek? – kérte a Lámpaoltogatókat, de válasz nem érkezett.
Hm. Ez tán egy égi üzenet, mely végre most hozzám talált? Tanultam én, hogy általszűrve a tudósok finom kristályműszerén földünkkel s testemmel rokon elemekről ad hírt az égi fény… Igen, persze, de azt a kristályműszert te nem tartod a kezedben, hogy kényed szerint forgasd, csak van rá egy nézőpontod, amiből pont olyannak tűnik, hogy. Valamilyen oknál fogva örökké elérhetetlen lesz. Nem ismered a beszédét, hanglejtését, gesztusait, nem látod az arcát, a szemét, a száját, a kezét, egyszerűen csak elképzeled.
Tán fáj a csillagoknak a magány? – kérdezte félhangosan, csak úgy, magában, miközben hű lovát az istállóba vezette. Válasz – természetesen – nem érkezett, honnan is remélhette volna? Magához vette a lámpást, s megtért hajlékába. Ablakát kitárta, állt mellette éjszaka, s a mérhetetlen messzeségen át a szemébe gyűjtötte, magába zárta, vérévé itta, és csöndben és tűnődve figyelte annak a távol csillagnak remegő sugarát. A párkányra helyezett lámpás, mintegy a csillagfénnyel feleselve, felragyogni látszott ekkor. Ne tedd ezt velem, te lámpás! – gondolta Márton, de ebben a pillanatban az utca végéről mindkét irányból elindulva szép sorban kialudtak az utcai fények, s Márton maga maradt a lámpással s a csillaggal együtt. Kérdezni szeretett volna, de ez alkalommal a Lámpaoltogatók szólaltak meg hamarabb: Meddig hurcolod még magaddal? – Hadd hurcoljam csak! Ez az a lámpás, amit Frankától kaptam… – Bolond vagy! Hát nem tanulsz? És különben sem tőle kaptad. Találtad csupán, de most jobban esik a lelkednek, hogy valaminek nevezed, ami soha nem is volt, s nem is lesz soha, ha akarattal akarod elnevezni. – Mit tegyek hát? – Lélegezz!
Márton hosszan sóhajtott, lecsavarta a kanócot, megvárta, míg a nagy sötétségben megszűnik az izzás, majd ekkor szekrényéhez ment, s a polcra helyezte a Frankától elhozott lámpást. Ebben a pillanatban pislákolni kezdett mellette egy rég ottfeledett, de különös módon mégsem poros, nemes vonalú, kecses és rendületlen szépségű lámpás. Márton felemelte, rálehelt üvegére, megdörzsölte, mintha a Dzsinnt hívná elő, de az persze nem jött, nem is várta, hogy bármi, bárki is jöjjön, viszont a fény, amely belőle áradt, lassacskán melegséggel töltötte be szobáját, szívére fátylat borított, egy kék színű, festett kelmét, amely olyan volt, mintha…, de nem, nem az volt. A lassan erősödő pislákolás az összes többi lámpást túlragyogta, amint Márton a kezében tartva kérdőn nézett ki az utcára, az utcalámpákat gyújtó, s eloltó Lámpaoltogatók láthatatlan alakját keresve. Kérdezni szeretett volna ismét, de a Lámpaoltogatók újra megelőzték: – Ezért mondjuk neked, hogy ha imádkozol és könyörögsz valamiért, hidd, hogy megkapod, és akkor valóban teljesül kérésed…!
Minden jó adomány és minden ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak – gondolta Márton, majd a lámpást az ágyához, a feje mellé helyezve megpróbált nyugovóra térni. Szemére álom hullt, de félálomban még látta, ahogy a Lámpaoltogatók testet öltenek, és a Setétmadár hátára ülve messze földre szállnak el. Alakjuk fénykörben izzott, s aztán hát elmentek persze – csend lett végül is e vidéken, s a fejük körül tompa derengés.
Kép forrása: facebook
