Írta: Molnár Péter
Áll az öregasszony a késői télben a pályaudvar bejáratánál. Előtte a járda vizes-hidegen csillog. Az olvadó latyakot alighanem elcsámpásodott, ősöreg hótaposójával rugdoshatta félre, kevéske biztonságos helyet készítve kartondobozának, ott a lába előtt. A dobozon, gondosan nejlonzacskóba bugyolálva, öklömnyi pogácsák. Egy zacskó, egy pogácsa. A nőn vastag kabát, tiszta, de kopott, kordbársony nadrág, amennyire megállapítható, tiszta az is. Fonnyadt almaarca épp csak kivehető a fejére tekert kockás sál redői közt. A szeme színe a frissen fagyott jégre emlékeztet.
Megállok, tőle úgy két méterre oldalvást, és cigarettát veszek elő, meggyújtom, közben rásandítok. Szinte a füst mögé bújva. Észreveszi, hogy nézem, de nem reagál, nem fordul felém. Csak a kezét emeli meg egy kissé, épp csak… Szinte jelzésértékű a mozdulata, nehogy úgy érezzem, hogy tolakodó, hogy rám akarja tukmálni a portékáját. Csak a szeme villan felém egyetlen pillanatra, aztán közönyösen bámul valahová, a villamosmegálló irányába. A hó szakad, a hőmérséklet lassan nulla fok alá süllyed. Fázik a kezem. Végigszívom a cigarettám, a csikk sercenve fullad a hólébe.
Odalépek az öregasszonyhoz, látom, zacskót tart a kezében. Nem pogácsa van benne, hanem valami sütemény. A néni rám néz, bólintva köszön, visszaköszönök, közben azon töprengek, mi legyen: pogácsa vagy sütemény? Tekintetünk összekapcsolódik, valójában vevő és eladó most kerülnek kontaktusba. Tessék választani – mondja, a hangja egészen vékony. Baljával a süteményt kínálja – így közelről már látom, valami pite, alig kisebb, mint egy pingpongütő –, jobbjával a pogácsák felé int. Ismét az a lassú, alig észrevehető, finom mozdulat. Szinte elegáns. Nincs benne semmi tolakodó, rábeszélő, jelzés csupán. Nem mesterkélt, begyakorolt, inkább afféle gesztus a vevő felé azokból az időkből, amikor a kereskedők még nem kaptak marketing képzést, ösztönösen tudták, mit és hogyan kell.
Kérdem, mennyibe kerül a pogácsa és a pite, a néni csendben elmondja, hogy amennyit nekem megér. Mert délután, amikor jött, még száz forintot kért mindkettőért, de lassan tíz óra, húsz perc múlva indul az utolsó vonat amivel még hazajuthat, de a portékát nem szeretné magával vinni, mert azt másnap már nem lehet eladni. Mindezt egy szuszra sorolja el, aztán elhallgat és vár, mert a döntés természetesen a vevőé. Jelen esetben az enyém. Én viszont azon gondolkodom, amit kimondatlanul közöl velem ez az információsor. Hiszen a megmaradt pár darab tésztát megehetné ő is, akár már a vonaton hozzáláthatna. A kimondatlan üzenet tehát az, hogy a néninek van otthona, étele, nem koldus, hanem kereskedő, aki előállítja és értékesíti a terméket.
Feltámad a szél, behúzom a nyakam és zsebre vágom a kezem. A csend kezd kínossá válni, amíg igyekszem döntést hozni, ketten is vásárolnak. Félrehúzódok kissé, ha már határozatlan vagyok, legalább ne legyek útban, közben azért figyelek, két pogácsa kétszázért, két pite kétszázért. A vevők nem élnek az árkedvezmény lehetőségével. Előveszem a pénztárcám és magabiztosan lépek vissza az asszony elé. Megveszek mindent, ami maradt – mondom neki, ő pedig mosolyog, lehajol és felemeli a két, zacskóba csomagolt pogácsát. Ennyi? – kérdezem, ő meg bólint: ennyi. Fizetek, elteszem a visszajárót és kiveszem a néni kezéből a zacskókat. Egyet a jobb, egyet a bal zsebembe tuszkolok, elköszönök és indulok a megálló felé. Uram! – hallom a vékony hangot, megfordulok, az öregasszony mosolyogva int: Köszönöm…
***
Csikorognak a hólapátok a kopott járdán. Egy asszony meg egy férfi lapátol, szomszédok, beszélgetnek. A jódgőz lámpák sárga fényében szikrázik az utca, a hó csak szitál, de nagyon sűrűn.
– Szeretem az ilyen időt. Lehet havat lapátolni, meg elfűteni a fa maradékát. Ha még egy hétig ilyen hideg lesz, nem tudom, mit csinálok.
– Lapátol. Attól majd jól kimelegszik.
A férfi megáll, a nőre néz, vár. Aztán dühösen ledobja a lapátról a rátorlódott havat. Rátámaszkodik a lapátnyélre, és nézi az utca túloldalán a tízemeletes házakat. Állával feléjük bök.
– Azoknak nem kell lapátolni. Fűteni se. Elég megnyitni a csapot, és jön a meleg víz.
– Akkor adja el a házát, és vegyen lakást. Van eladó, négy is.
A férfi úgy néz lapátolótársára, mint tyúk a piros kukoricára.
– Nem bolondultam meg!
– Akkor lapátoljon, mert megfázik!
– A fene se tudja, mi lenne a jó.
– Én tudom. Meg maga is. Csak nem mondjuk.
– Maga szerint mi lenne a jó?
A nő is megáll, odaütögeti a lapátját a fagyos járdához. Gondolkodik. Aprót bólint, ahogy odavágja a választ, dacosan.
– Megpihenni. Betakarózni a jó meleg földdel, és letudni a sok bajt, egyszer és mindenkorra.
A férfi nem csak a fejét fordítja a nő felé, odafordul hozzá egészen, és majdnem ordít.
– Hát, maga nem normális, annyi biztos!
Mérges, gyors, kapkodó mozdulatokkal hányja a havat. Amikor végez a saját szakaszával, megkerüli a nőt, és folytatja annak a háza előtt is.
– Most meg mit csinál?
– Segítek. Hamarabb végzünk, és mehet meghalni!
Aztán már nem beszélnek, csak a lapátok karistolják a dermedt aszfaltot, idegesítő csikorgással.
***
Csorog a víz a tányérra, az utolsóra, aztán kész a mosogatás. Beteszi a tányért a többi mellé a csöpögtetőbe, és megtörli a kezét, aztán a homlokát is. Résnyire nyitja az ablakot, kitölti a reggelről maradt kávé felét egy kis csészébe. Pihen. Közben azon töpreng, mit adjon a gyereknek vacsorára, ha hazajön. Hagyma, zsír és krumpli van itthon, majd leszalajtja a fiát, és hozat vele két pár virslit. Paprikás krumpli. Nem rossz az, ha rá tudja venni a gyereket, hogy kenyérrel egye, marad egy adag holnapra is. Feláll, bemegy a szobába, és előveszi a pénztárcáját, amikor hallja a kulcs csörgését a zárban. Trappolás, beszélgetés. Megdermed. Ez a gyerek nem egyedül jött, ez hozott magával valakit! Kilép az előszobába és meggyújtja a villanyt. Ne vakoskodjatok – mondja a két fiúnak, akik lihegve húzkodják magukról a kabátot, sapkát és dobálják a fogasra, kilépnek az átázott cipőkből, azokat persze otthagyják egymás hegyén-hátán és rohannak a konyhába.
Tamás átöleli az anyját.
– Nem baj, ha itt marad a Zoli, amíg hazajönnek a szülei?
– Nem hát. Éhesek vagytok?
Azok. Akkor is, ha alszanak, csak akkor nem mondják. Szereti ezt a vigyorgó gyereket, a fia barátját. Az apja valami üzletkötő, a felesége segít neki, néha későn érnek haza. Jól élnek, kocsijuk is van. Náluk biztos nem gond a vacsora. Kicsit irigykedik. Náluk se volt gond, amíg a férje élt.
Mit adjon nekik? A krumplipaprikás most már nem jöhet szóba, négy szál virsli kevés lenne, a kenyér se elég hármuknak. Kimegy az előszobába, kinyitja a hűtő ajtaját és töpreng. Tétova mozdulattal nyúl a zsírért, félúton megáll a keze. Fogalma sincs, mit csináljon. Visszamegy a konyhába, kínjában az edényeket kezdi visszapakolni a helyükre. Végez, fogja a kis műanyag vödröt, amiben a súrolókendőt meg a nyeles kefét tartja, beteszi a csöpögtetőbe. Nézi a nyeles kefét és elmosolyodik.
Végez a krumplisikálással, minden szemet alaposan megtöröl, tálcára rakja az összeset, végül a tálcát ráteszi a radiátorra. Bekapcsolja a sütőt és előveszi a nagy, zománcos tepsit. A két gyerek ül az asztalnál és őt nézi. Aztán a fia felkiált:
– Anyu! Suszterfánk?
Ő csak bólint: az.
Halomban áll a héjában sült krumpli a nagy porcelántálon, kendővel letakarva, a fiúk előtt tányér, annak a szélén zsír, pirospaprika meg só és vékonyra karikázott hagyma. Nézi a két gyereket, ahogy egyik krumplit tüntetik el a másik után, álluk, ujjuk fénylik az olvadt, paprikás zsírtól.
Húsz perc múlva elcsomagolja a kihűlt krumpli maradékát. A két fiú arcán kövér, jóllakott mosoly.
Csengetnek. Az órára néz, kilenc lesz tíz perc múlva. Ki a fene lehet az ilyenkor? Papucsba lép, ajtót nyit. Zoli anyja áll a küszöbön, kabátja a vállára terítve, a haja kócos.
– Jó estét, ne haragudjon, amiért ilyen későn, de nemrég értünk haza…
Bizonytalanul elharapja a mondatot, mert nem tudja, milyen fogadtatásra számíthat.
– Dehogy haragszom, jöjjön be.
– Nem akarom zavarni.
– Nem zavar. Na, jöjjön már, ne álljunk itt az ajtóban.
Bevezeti a vendéget, hellyel kínálja.
– Tényleg csak egy pillanatra… A gyerek mondta, hogy itt vacsorázott. Suszterfánkot. Nem győzi dicsérni, nekem meg fogalmam sincs mi az. Szóval, köszönöm szépen, hogy befogadta a fiamat, és ha lesz egy kis ideje, leírná nekem annak a fánknak a receptjét?
Érzi, ahogy belebújik az ördög. Tudja, nem kellene, de nem bír ellenállni a kísértésnek.
– Ne köszönje, a két gyerek nagyon ragaszkodik egymáshoz, és Zoli tényleg jó fiú. A recept pedig nem nagy ügy, várjon egy pillanatig!
Kockás lapú noteszt vesz elő és az asztalra teszi a vendége elé.
– Hát akkor tessék írni! Kell hozzá négy személyre másfél kiló krumpli.
– Igen, írom. Megvan.
– A krumplit alaposan le kell sikálni aztán megszárítani, mert fontos, hogy a héja száraz legyen, másképp nem sül meg rendesen, szép ropogósra.
– Felírtam.
– Ha a krumpli megszáradt, tepsibe teszem, és a forró sütőben addig sütöm, amíg szép hólyagos és barna lesz a héja.
– Megvan.
– Akkor ki kell szedni egy tálra és letakarni, nehogy túl hamar kihűljön. Tányérra szedjük, a tányér szélére teszünk pirospaprikát, sót, zsírt és karikára vágott hagymát.
Zoli anyja kezében megáll a toll, elkerekedett szemekkel néz maga elé. Tamás áll, félig az ajtófélfának dőlve, arca egyre vörösebb. Nem bírja tovább, kitör belőle a kacagás. A két nő nézi a gyereket, aztán egymást. A gyerek lassan a sarkára ereszkedik, végül leül a küszöbre, és csak nevet, teli szájjal. Épp amikor abbahagyná végre, Zoli anyjából is kipukkad a nevetés. Tamás feltápászkodik, beleül az anyja ölébe, fejét a vállára hajtja és nevetnek, nevetnek…
