Írta: Illés Zoltán
(Legendáriom, IX.fejezet)
„Áll Kányahegy. Itt hajdanában
Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér;
Öléből most forrás buzog fel,
Veres habokkal, mintha volna vér.”
Azon a napon háromszázan dolgoztak a bánya mélyén. A falu majd’ összes férfiúja izzadva fejtette két kezével ott az ércet. Otthon asszonyaik, s jó gyermekek várták, a nap végén végre hazatérhessenek.
Ám egyszer szörnyűség történt, a bányának falai mind megrepedtek, s beomlottak, kegyes Isten, nem tudni mért. Háromszázan vesztek oda egy perc alatt, a hegy gyomra magába zárt minden lelket, ki ott lenn volt, mind meghaltak, mindahányan, mindahányan.
Estére egy lakomára hívta szegény asszonyokat a gondterhelt bányamester. Étel, ital, bőséggel volt, de az asszonyoknak feltűnt, hol maradnak már uraik. Kérdezték a bányamestert, de az felelni nem tudott, csak azt mondta, várjatok még, várjatok még, jó asszonyok, hátha megérkeznek ők is.
Zene is volt, az asszonyok táncra keltek hát vidáman, mert még nem tudták mi történt. De a bányamester egyszer csak nem bírta tovább nézni őket tudatlanul ó, jaj, hogy mulatnak, hogy táncolnak, és elsírta magát akkor. Az asszonyok meglátták őt, és nem értették, mi lelte, hát megkérdezték, ó, mért sírsz, drága mester, mondd, mi nyomja szíved, ó, miért e bánat, mely feszíti drága lelked.
Férjeitek odavesztek, a hegy mélyén haltak meg mind, vérük színezi most a hegyből feltörő kis patakot, szólt, s a hangja elbicsaklott, s holtan esett össze ő is. Az asszonyok felzokogtak, jajgatásuk messze hangzott, s háromszáz özvegy táncolt most már könnyek közt, siránkozva, jaj, ki tudna vigasztalást, jaj, ki tudna, jaj, ki tudna…