Írta: Turányi Tamás
Legyen minden új.
Egy rehabról hazafelé tartva ez természetes kívánságnak tűnik. Az évszak sem ugyanaz, de még az év sem. És én? Négy hónapon át egy alig több mint tízfős közösség döntött arról, mit és hogyan csináljak a következő órában. Mert amíg én döntöttem el, az tudjuk, hová juttatott.
Mikor fekszem. Mikor eszem. Kivel kerülök a konyhára aznap, elkészíteni a többieknek a reggelit, ebédet, vacsorát. Más napokon mikor megyek kitakarítani a kecskeólat, merre viszem legeltetni Dorkát, Kittyt, Xénát, Bozsót, Tinglit és Tanglit, akiknek nagyon jó volt a téglalap alakú pupillájába nézni, dehát mégiscsak kecskék voltak, együgyűen bölcs, szenvedélymentes jószágok. Mennyit kell beszélnem arról, hogy mi van velem. Hogy miért nem igaz, amit beszélek arról, hogy mi van velem. Hogy egy percet sem lehetek egyedül, pedig máskor azt éreztem, csak akkor élek igazán, ha egyedül vagyok és iszom. Hogy Carlitó, a lányszöktető, nótáskedvű, heroinista cigányfiú egyszer csak félrehívott, és felolvasta nekem a Bibliából, hogy „a sír és a meddő asszony, a föld meg nem elégszik a vízzel, és a tűz nem mondja, hogy elég.”
Ezért voltam ott. Mert meg nem elégedhettem az alkohollal, nem mondtam, hogy elég. És egy napon eljöttem onnan, mert féltem: én is megváltozom. Hogy ki kell mondanom: ezen a világon semmi, de semmi nem adhatott annyit, mint az alkohol; se asszony, se gyerek, se őszinteség, se barátság, se zene, se munka, se étel, se lélek, se az egész normális élet. Hogy ugyan nem akarok már inni, de az ital szerelmét őrzöm; hogy jót akarok tenni, de jó lenni nem akarok – rossz se, de a kettő között nincs semmi, és én ebben a semmiben élek, a nincsben, és ezt nem lehetett elmondani. Hogy nem tudtam „az ég szélire, annak is a tetejére” építeni a házam. A földben akartam lakni, mint addig, nézni, ami ott él. A későbbi kedvesem nem tudta ezt, mégis azt mondta rám: földszemű.
Felültem hát a vonatra, és eljöttem. Nem volt hová. De végül mindig van hová, mégis. A barátom azt mondta, lett egy kis sajtgyára, mehetek oda dolgozni, lakni. Mentem.
Betettük az autójába a hátizsákomat, és aznap már olasz túrót kellett csinálni, ricottát, déltől hajnalig. A friss, meleg ricotta olyan, mintha bársonnyal bélelnék a szád, ez volt az első, amit megtudtam. Kaptam fehér ruhát, fehér gumicsizmát, mosolygósan megszeppent modort, és olyan, de olyan kollégákat, hogy a Bodor Ádám se álmodhatta volna őket szebben. És szép volt a Zsámbéki-medence is, amikor gyalog hazafelé mentem Pátyról, ahol letett a pesti busz – kiléptem az erdei útról, és egyszerre felrobbant előttem a hatalmas tér, el lehetett látni Zsámbékig, körben dombok-hegyek, végtelen kukoricaföldek, és éjjel meg lehetett nyalni a Holdat, olyan közel jött, és lehetett hangosan, nagyon hangosan énekelni útközben született dalokat, és lehettem volna az Erdővel Világító Ember, vagy maga a szél, olyan nagyon akarni se kellett, enyém volt az egész, ahogy volt. Pátyra csak kenyérért mentem, annyi itt a sajt, hogy fehéret fogsz szarni, mondták. Az se volt baj, hogy szerelmes voltam, mert a szerelmesek majdnem olyan jól bírják a nehéz munkát, mint az alkoholisták.
Néha tizennégy órán át csináltuk a sajtot. Ötkor kezdtük reggel, Gábriel beindította a kazánt, megnyitotta a csapokat, zuhogott a tej a hatalmas keverőtartályokba, bömbölt a gőz, mint a Vágtázó Halottkémek, beszélni nem, csak mutogatni lehetett, a fémlépcsőkön lerohanni, felrohanni, beönteni a kefírízű sajtkultúrát, négy vödör,hat vödör, 39 foknál gyorsan az oltóanyagot, ami percek alatt összerántotta a tejet, a zongorahúros evezőlapátokkal szétaprítani, kiengedni a kádakba, böllérkéssel felvagdalni tízkilós darabokra, átforgatni kétszer, és behajigálni a gyúrógépbe, aminek a végén, mint a hurkatöltőből, szalámifóliában hullott a hideg vízbe a Pizzabella, másfél tonna megvolt egy nap. A másik gépnél állt Gábriel, pattogott kifelé a mozzarella, mint a huncut golflabdák, aztán a harmadiknál jött, fröcsögött a mascarpone, ragadt a fülünk is a tejszínes, forró létől, sikított a fölöző, délre bűzlött az egész terem padozata az erjedő tejsavtól, beszívtam, leráncigáltam a pólómat a savógőzben, kifeszült a bőröm és vizes lett a szám sarkában a cigaretta, reszkettek, ki akartak szakadni a falból a fényes acélcsövek, minden rázkódott, fütyült és morgott, csak a háborgó tenger hiányzott alólunk, és mit bántam én a tizennégy órát, meg hogy menet közben kell cigizni, enni, és hogy a hűtőkamrában csak úgy füstölögtünk a hidegtől, mint a szárazjég – mi voltunk a Legénység, ötnapos borostával, ordítva, káromkodva, röhögve, és ment a hajó, és ez volt az igazi élet, ha most látnál, látnál, ez vagyok én, a karjaim gyorsak és csillognak, mint a csörgőkígyók, és mindent elkövetek, hogy ne értsem, mitől vagyok boldog, mert minden titok, amit erről mondanak vagy hisznek, az elszabadult, habzó tudat, a féktelen mozgás mániákus monológja, a verejtékben fürdő test, az áradó mámor, a létezés másik rendje lakik itt –
Négykor hazamentek az irodából, ki-kiszökdöstem, hogy álltomban gyors íméleket küldjek valakinek, aki szerettem volna, ha így lát.
Napközben ketten ültek az irodában, két nő, az egyik nem is széken, hanem valami óriási kék gumilabdán billegve szülte naponta újjá a holisztikus énjét, miközben számlákat írt és nyávogva, jógalélegezve telefonált, de a másik is dugdosta a fiókjában a csillagfejtő-könyveket, a füstölőt meg az illatgyertyát – hiába no, a baszatlanokat előbb-utóbb utoléri az ezoterika, bölcselkedett a gyártulajdonos barátom. Okkult Klotild és Rasszista Franciska nem is nagyon kedveltek engem, idegesítette őket, hogy ott lakom, ahol ők dolgoznak, bár csak télire húzódtam be aludni az irodába, a hősugárzó miatt, mert a csempézett orvosi szobában csöpögött a radiátor. Egy vékony szivacson aludtam, míg egy kedves valaki meg nem lepett egy kempingággyal, reggelente az egyik fiú rázott fel, mert nem bírtam a vekkerre felébredni, hiszen egész éjjel leveleztem ezzel a kedves valakivel, szügyig belebonyolódva a legfurcsább kapcsolatba, amiben valaha is részem volt.
Az épület csendje nem hasonlított a városi éjszakákéhoz. Mindig fújt a szél; ezeket a zajokat hamar be tudtam azonosítani, a tábornok neszezéséhez kellett csak hosszabb időnek eltelnie. A második-harmadik héten lettem lassan bizonyos benne, hogy mégsem egyedül lakom itt, valaki közlekedik az épületben, és amikor végre megismerkedtünk, örültem, hogy nem valami magammal hozott sötét démonnal kell megosztanom a gyárat.
A tábornok maga szikár, mindig frissen vasalt egyenruhás alak volt, amolyan régivágású, de nem merev természetű katona. Az angol tisztek udvariasságával hagyta, hogy fokozatosan szokjak hozzá, ettől én is udvarias lettem, így további hetekig csak vártunk, ki szólítja meg előbb a másikat. Általában az irodából az üzembe vezető folyosón álldogált a falhoz simulva, elegáns vigyázzban, bár a közeledtemre mindig lazított kicsit a tartásán, mintegy bátorítólag. Matt fényű övcsatja folyton a zubbonya gombjaihoz ért, olyan hangot adva, mint a tálcán kocogó teáskészlet, ezt eleinte nem állhattam, s nehéz volt elfogadni a rettenetes brit akcentusát is az én amerikai filmekhez szokott fülemnek, tájm helyett thaajm, a nyelve, mint egy szöcske szárnya zizegtette a szájában a mássalhangzókat, a magánhangzóiban elölhetetlenül nyújtóztak a jelzésszerű, alig- ejtett u hangok – te vén sznob, gondoltam, de nem vitt rá a lélek, hogy megbántsam.
Később beláttuk, hogy ez így nem fog menni. Vagy magától vált el a faltól, vagy én invitáltam, belekarolva, hosszú sétákra, már nem emlékszem. Uen aaj vaaz a jang meen, kezdte mindig, aaj drank ósnsz of elkohol, itt szünetet tartott, hogy el tudjam képzelni, nem volt nehéz. De mindig mással folytatta, hiába vártam daliás történeteket garnizonbeli randalírozásokról, harctéri részegségről, hogy iszik egy fasza tiszt, de ezeket megtartotta magának. Szinte csak a nőkről beszélt, hogy az mennyivel rosszabb, ha az ember a nők rabja, nincs olyan, hogy tapasztalat, a nő mindig puszta csontig bont, az mindegy, hogy hányadikkal kezdesz, velük sose az vagy, aki lenni szeretnél. Azt nem te mondod meg. Ő legalább tábornoki uniformist húzott a csontjaira, kefebajuszt is növesztett hozzá, és hiába állok az orra előtt, az igazi férfi mindig a távolba néz, mert aki közel van, úgysem látható. „De valamit csak lehet csinálni, ez így kibírhatatlan”, mondtam. „A sajt. Gondolj a sajtra” válaszolt sejtelmesen, és már vissza is lépett a falba, hogy másnap estig elő se bukkanjon.
Ilyenkor átmentem az udvaron át a másik épületbe. Ezt nem használtuk, romos kísértettanya volt, mint az elhagyott Csernobil, megcsavarodott ajtajú öltözőszekrényekkel, némán sorakozó, mocskos mosdókagylókkal – a csarnokban építési törmelék, kitépett vezetékek, egy függönyrúddal felnyársalt fotel. Az ablakokon rég bejött a kúszónövény - a múlás sürgető logikája munkált mindenütt; ide komolyság kellett és vaskövetkezetes élettervezés. De mit érthetett azon, hogy gondoljak a sajtra?-
Másnaptól, mint egy zugpatikus, kísérletezni kezdtem. Ha Gábriel nem nézett oda, hagytam negyven, negyvenkét fokra melegedni a tejet, a sajtkultúrába meg beleöntöttem hol egy kis savót, hol egy kis káliumot, ez lesz a bájital, na várjatok csak. El se akartam hinni, mikor a szállítók szóltak, hogy abból adj, amit tegnap csináltatok. Füleltem az ügyfelek elejtett megjegyzéseire, puhul-e már otthon az asszony, melegszik-e a pite, múlik-e a migrénje, vett-e föl az este fekete bugyit? De honnan lehet megtudni, hogy valakinek kiteljesedik a szerelmi élete, ha nem vagy nő?
Persze azonnal nekiláttam az újfajta sajtokat ajándékozni a kiszemelt áldozatomnak. Csak úgy, próbaképpen – és lássak csodát, valami tényleg elkezdődött. A szomorú igazság az, hogy több kiszemelt is volt, de úgy döntöttem, hogy azt majd mondja meg a sajt, melyik fog engem leginkább ellenállhatatlannak érezni, bár a tábornok ezt fenntartásokkal fogadta – itsz déndzsörösz, máj frend, veri déndzsörösz, ebből megint baj lesz...
Még a burrata készítését is bevállaltam egyszer-egyszer Gábriel helyett, pedig ahhoz tűzforró vízbe kell nyúlkálni – az ő kezében már nem voltak idegek, én meg mehettem vörös ujjakkal randevúra. A tábornok onnantól éjjelente csak megállt a hálózsákom mellett, a szemei üres kráterek, reggelig sem lehetett szóra bírni. A sikereim csonkák voltak, az egyik választottamat csak testileg hódítottam meg, a másik szavai, mint a méz, de még egy csók se, a harmadikról meg ne is beszéljünk.
Aztán a sajtgyár szép lassan hanyatlásnak indult, hiába lett egyre népszerűbb a titkos afrodiziákumom, a halmozódó tejár-tartozás egyszer csak megfojtotta az egész csodaországot, és Karácsony napján búcsút kellett intenem a további lehetőségeknek.
Most egy transzformátorgyárban dolgozom, mindig az éjjeli műszakban. A gépre vízszintesen felhelyezem a fél-embernagyságú tekercset, ez a nő. A huzal, amit rágombolyítok, a pókfonál. Sajnos egyszerre csak egyet lehet elkészíteni. Talán képzelődtem, de tegnap az öltözőben, a zuhanyzóban…tele volt a szemem szappanhabbal, de a fogason… mintha megvillant volna egy díszkard? Azt hiszem, ráérek. Alig egy hónapja dolgozom itt.
