Írta: Vaskó Ilona
Vajon mikor válik az ember valóban árvává? Meg kell halnia ahhoz a szülőnek? Vagy már akkor is, amikor a gyermek lesz anyja gondozója? Nem tudom eldönteni, melyik a megrázóbb, nem tudom mi a jobb. Végigélni egy szülő elvesztését, vagy végignézni a másik leépülését.
Amikor apám meghalt, dühös voltam. Dühös, amiért az egyik pillanatban még dolgozni indult, a másik pillanatban meg összeesett és meghalt. Haragudtam, hogy miért nem ment tovább. Fájt a hiánya. Fájt az, hogy nélküle megszűnt az egyes számú rajongóm létezése. Elvakult dühömben látni véltem az utcán, a városban, mások autójában. Agyam még nem készült fel arra, hogy elhiggye, ő már végleg megszűnt létezni. De aztán elmúlt. A dacos kislány kezdett felnőni bennem. Elfogadtam a nemlétét, a hiányát, azt, hogy már nincs olyan férfi az életemben, akinek én vagyok a hercegnője. Néha még háborgok, néha még megríkat, de már csak ritka napokon, olyanokon, amikor reménytelenséget, elveszettséget bátorkodok érezni.
De nem érezhetek, mert apám már nyolc éve meghalt, és eközben anyám évről évre leépül. Alzheimer és Parkison kóros. Nézem, mint válik a szigorú, következetes szülőm magatehetetlen gyermekemmé. Tavaly még minden vasárnap sütött nekem pogácsát, hogy hozzak magamnak Budapestre. Azt a szeretett hazait. Azt, amit anyukám tud csak sütni. Azt, amiből néha kifelejti a sót, de ezt csak az Alzheimere miatt teszi. Én meg mindegy milyen, úgy eszem, mintha életem legfinomabb pogácsáját enném, mert minden pogácsában őt veszem magamhoz. Az anyát, aki még anya akar lenni, és gondoskodni akar rólam, a gyermekéről. Pedig már megfordultak a dolgok, már nekem kell őróla gondoskodnom. De ez a pogácsa volt az egyetlen kapocs az anya és a gyermek között. Már csak ez maradt nekem, amikor ettem, hogy kimondhattam, ezt az anyukám sütötte nekem. És én szófogadó gyermek módjára megettem. Mára már ez is a semmibe veszni látszik, mert már elesik, míg odaér a sütőhöz. Már én emelem ölbe, és csitítom vigasztalóan, hogy semmi baj, mutasd, hol fáj. Már én simítok végig az arcán biztatólag, hogy mindig veled leszek, és megóvom minden lépésedet.
Hiányzik az anyukám. Az a kemény asszony, aki mindig tudta mit kell tennem. Aki olyan erővel irányította az életünket, hogy senkinek nem fért kétsége ahhoz, hogy amit ő mond az szentírás.
Kimentünk apámhoz a temetőbe szombaton. Anyámat leültettem apám sírjára, hogy kicsit a közelében lehessen. Közben elmentem vízért a kardvirágokra. Útközben sírva fakadtam. Nem mertem megzavarni őket. Hittem, hogy most mind a ketten ott vannak, és megbeszélik, hogy mit is kell tenni, hogy mi a helyes, és hogyan élje anyám tovább az életét. Leültem a kút melletti padra és sírtam. Mind a ketten olyan rettenetesen hiányoztak nekem, hogy irigyeltem mindenkit, akinek még megvannak a szülei egészségben, és haragudtam azokra, akik mindezt nem becsülik. Mióta ők megszűntek nekem, a biztonságot felváltotta az életemben a bizonytalanság. Árvának és magányosnak éreztem magam nélkülük. Hirtelen elkapott a vágy, újra gyermek lettem, és azt akartam, hogy most az egyszer még vigasztaljon meg az anyám, hogy mondja azt, semmi baj nem lesz, míg én itt vagyok neked. Leültem mögé a sírra és átöleltem hátulról, csendesen gurultak a könnyek az arcomról, és ekkor, megmozdult anyám. Csak lassan, óvatosan… Ringatni kezdett. Becsuktam a szemem, és hagytam magam. Hagytam, hogy elárasszon az érzés, hogy újra gyermek vagyok, és az anyám ringat az ölében, vigasztal engem nagy szomorúságomban.
Hirtelen nem éreztem magam árvának, nem kellett döntenem semmiről, csak hagyni, hogy édesanyám újra ringasson, hagyni, hogy szeressen. Nem vagyok árva. Mert míg él az anyám szemében a remény és a bizalom, míg hangja csendes szeretettel szól bele a telefonba, addig nem leszek árva. Lehet, hogy én mosdatom, kötözöm be a sebeit, de míg így tud ringatni, addig nem vagyok árva.
