Írta: Illés Zoltán
Igen, igen, gondolta Széll Márton, bizonyára kitavaszodik immár, s az ember valóban jobb kedvvel és nagyobb örömmel foghat neki napi tennivalóinak, mint azt ez a hosszúra nyúlt tél engedte neki. Ébredését talán végre már nem az utcalámpák fénye és a búcsúzó hold fogják glóriába fonni reggelente, hanem a nap kelő korongja üdvözli majd és kíván neki jó munkát aznapra.
Az elmúlt hetek talán jobban is megviselték, mint életének eddigi összes telei. Az éjjeli sötétség, melynek léte önmagában megnyugtató és természetes dolog, most fellázadt, átkúszott a nappalokba, s gubbasztó madárként telepedett Márton vállára. Próbálta elhessegetni onnan feketéllő ővarjúságát, de az csak ült ott, tollait borzolta, s néha megkocogtatta Márton halántékát, mintegy figyelmet követelve magának.
Mondd, kérlek! – Figyelj csak! – Igen? – Azt hiszem, el kellene végre fogadnod, hogy ez így tovább nem mehet! – Mire gondolsz? – Tudod te! – Tudom, tudom, de… – Na ne dededézzél! Ideje végre kinyitnod a szemedet! – A szememet? – Igen, a szemedet! Mert vakon és magadba hullva élsz, s nem veszed észre a legfontosabb dolgokat, amik veled történnek! Nézz végre körbe, ha túl akarsz jutni rajtam. – De most… – Ne kezdd megint! – Jó, jó! – Azt akarod, hogy örök életedben már itt üljek a válladon? – Dehogy akarom! – Akkor mire vársz? Nem látod, hogy csak azért vagyok még itt, mert te magad tartasz fogva? – Én úgy éreztem, pont fordítva van. – Na látod, azért érezted így, mert csukva a szemed. Nézz ide! Ide, ide! Látod? Itt ez a zsineg, idegörcsölve a lábamra, a másik vége pedig valahová inged alá fut be, de biztosan nem a kezedben fogod, mert hiszen mindkettő itt kalimpál szabadon. Akkor hová vezet? Miért nem tudok elrepülni a válladról? Mi tart még itt fogva?
Márton kigombolta ingét és elkezdte megkeresni a zsineget, bár kissé kételkedett a madár károgásában. A legnagyobb megdöbbenésére viszont valóban ott volt a zsineg, s valahol a bordái között futott be mellkasának üregébe. Megpróbálta kihúzni a sebből, de nem ment, fájt, szorított, ütközött.
Erővel nem biztos, hogy sokra mész. – Hát akkor mit tegyek, mondd! – Csak nyugodtan. Itt nem ronthatod el. Nem teheted meg magaddal ezt a könnyelműséget, hogy elhamarkodsz bármit is. Fogd azt a zsineget, és csak lassan húzd… ez az, most válts fogást, még egy kicsit, menni fog… egy kicsit a másik oldal felé is, jó, látod? Türelemmel és elhatározással menni fog, de csak ha te magad csinálod… Más nem fogja megtenni helyetted. – Így gondoltad? – kérdezte Márton, és a kezében himbálózó zsineg véres, barnás, koszlott végére mutatott. – Tartod még egy kicsit, vagy elengeded végre? – Ja, persze, ne haragudj, kérlek. – Köszönöm! – szólt még egy utolsót a setétmadár, majd fekete szárnyainak határozott csapásaival tovarebbent Márton válláról.
A természet mintha csak ezt a pillanatot áhította volna. Hirtelen minden nyüzsögni kezdett, a színek és az illatok karneváli táncba kezdtek, s elárasztották a vidéket, az emberek érzékszerveivel játszva különös játékot. Élővé vált minden, a levegő kitisztult, a magány oszlani kezdett. Márton felnézett végre, s észrevette, hogy eddigi útja bizony egy körbe-körbejáró, önmagába visszatérő magánlabirintus volt csupán. Egy rövid, de határozott lépéssel áthágott a falon, és új utakat keresve rakta lábait, egyiket a másik után. Ment előre. Szemeit nyitva tartotta, szívét kitárta.
Arra a találkozásra várt.