Írta: B. Tóth Klári
Ismét izzó augusztus végi délután volt, a Dunakanyar tele fürdőzőkkel. A Szigetorr hemzsegett a nyaralóktól, akik még utoljára meg akartak merítkezni a Duna langyos hullámaiban.
Alig fértem oda a víz szélén veszteglő kenunkhoz, amivel férjem evezett föl a csúcsra.
Én gyalog sétáltam ki a faluból, hatalmas pocakom miatt már nem volt ajánlatos hosszabb csónaktúrát tenni. Útközben azért festegettem kicsit, de az igazi téma még hátra volt.
Júniusban diplomáztam, állást nem tudtam szerezni, mivel terhes nő már akkor sem kellett senkinek, nem is beszélve a toxémiáról, tehát pénz híján tájképet akartam adni a szülészorvosomnak.
Már útközben is megcsodálták kismamaruhába gyömöszölt terebélyes méreteimet a félmeztelen nyaralók, mert a ruha, mint civilizációs kellék csak estefelé nyert némi létjogosultságot a szúnyogjárta füzesben, kismamapocakhoz meg még annyira sem voltak szokva.
Férjem beemelt a csónakba, hogy ne kelljen kifűzögetni a visszerek ellen rám erőltetett kismamacipőt, és belegázolni a piszoktól habzó vízbe. Súlyomtól a csónak pereméig lemerült, hát még, amikor mellém pakolta a festőállványt, a felfeszített vásznat, a terpentintől csöpögő palettát a festőládával. Már a beemelés látványa is sok bámészkodót vonzott oda, de ekkor már egész gyereksereg vett körül bennünket, és tátott szájjal mérlegelték az eshetőségeket.
Elindultunk. Csöndesen lapátoltuk a vizet, hátrahagytuk a bámészkodókat, a parti nyüzsgést, tarka sátrakat. A ringatózó csónakban már otthon éreztük magunkat, a baba nemkülönben. Talán már készült a jövőjére, hogy egykor maga is teremtettből teremtővé, alkotóvá váljon.
Nemsokára ki is kötöttünk a kiszemelt apró zátonyon, amire valójában csak egyetlen fűzfa fért rá. Vízmosta gyökérzete úgy tekeredett a miniatűr sziget fölött, mint valami ráncos, öreg polip.
Elhelyezkedtem az egyik fanyúlványon, zöld kockás kismamaruhám éppen betakarta a szigetet.
Párom visszaült a kenuba:
− Két óra múlva visszajövök− nyugtatott meg − ez a sziget szűk kettőnknek.
Kipakoltam a festékes tubusokat, terpentint öntöttem a kis fedeles tégelybe, kinyomtam a palettára a hiányzó színeket. Az állványt nem is használtam, bevitte volna a szél a Dunába a vásznat, mégsem úszhatok utána kismamaruhában. A témakeresés talán a legizgalmasabb része a plein air festésnek, főleg itt, ahol minden irányba nézhet az ember, egyetlen korlát a fény iránya.
Azért nem állítom, hogy nem futott át az agyamon, miközben a távolodó kék kenunkat néztem: mi lesz, ha párom késik, vagy a baba siet...? Mit kezdek itt, a szoknyányi szigeten, ha mondjuk elfolyik a magzatvíz, vagy elkezdődnek a fájások? Ha egyedül kell megszülnöm, mint egy ősasszonynak? Egyetlen előnye lenne, hogy akkor már nem is kéne az orvos, megmaradna a festmény, vele a látvány, mögötte az élmény, ami csak az enyém, mint aki elsőnek teremtődött az Ősvízből, hogy anyja legyen a leendő emberiségnek.
Lelki szemeim előtt megjelentek kamaszkori olvasmányaim hősei: Robinson vagy Jules Verne alakjai, de jó, hogy ilyenekkel tömtem akkoriban a fejem, eltelek önbizalommal, majd csak kitalálok én is valamit, a svájci bicskámat elhoztam, anélkül ki se mozdulok a házból − a főiskolán a fiúk tudták, tőlem kell kérni, ha ki akarják hegyezni a ceruzájukat − ki tudja, hátha el kell vágni a köldökzsinórt...
Közben komótosan festegettem, apró hullámok csapkodták a gyökereket, néha egy-egy hal csobbant a vízben, a part felől távoli kutyaugatás sejtette a civilizációt.
Már csaknem elkészültem a festménnyel, mikor egyszer csak közeli hangokra lettem figyelmes.
− Asszonyom, segíthetünk? − kiáltotta felém egy rémült matróz, az uszály korlátján átlépve. A nagy munkában nem is vettem észre, amint szigetem mellé siklik egy kövektől megrakott szállítóhajó, és fiatal matrózok mutogatnak felém, döbbenten nézik, ahogy betöltöm a szigetet, mint egy túlméretezett szirén.
− Köszönöm, nem, csak festegetek − nyugtattam meg őket a hatalmas pocak mögül mosolyogva.
− A férjem mindjárt visszajön értem − tettem hozzá gyorsan, mert láttam rajtuk, hogy nem voltam elég meggyőző − csak elment Visegrádra fagyizni − ahogy kimondtam, már meg is pillantottam a távolban:
− Nézzék azt a pici kék pontot, ő az! − Gyerünk, siess már, nehogy beszállítsanak erőszakkal valami kóbor szülészetre − gondoltam, de életem párjában is hasonló gondolatok merülhettek föl, megpillantva a csöppnyi szigetem mellé simuló fekete uszályt, versenytempóban siklott felénk a vízen.
A hajósok megkönnyebbültek, nem kell átképezniük magukat matrózból szülész-nőgyógyásznak.
Azért a többi gyermekünk születésekor ezt a mutatványt nem ismételtük meg, bár a svájci bicskát − biztos, ami biztos − azóta is magammal hordom.
