Írta: Antal Anikó
Annus
Arra ébred, hogy szúr a szíve. Tompán. Kis fájdalommal. Mintha valami láthatatlan erős kéz szorítaná. Játszana vele. Akárcsak a Teremtő a Nappal és a Holddal. Hol megdobogtatja, hol pihenni hagyja az öreg szívet. Több mint egy hete érzi ezt Kovács úr. Hajlott kora ellenére minden reggel fél ötkor kel. Ébredés után hosszú percekig ül a bevetetlen ágy szélén. Hallgatja a szürke csendben egyre inkább rakoncátlankodó szívét.
A meggyszínű páros ágy másik oldalán a paplan érintetlen. Rajta ránctalan, fehér párna szunnyad. Álmodja a végtelent. A dióbarna éjjeli szekrényen könyvek. Évek óta hevernek ott olvasatlanul. Mellettük toll és ceruza. Tinta a fontosaknak. Grafit a feledhetőknek. Annus mindig mindent jelölt. A fontosat tintával. A feledhetőt grafittal. Annus. A kórházba már nem vitt magával könyveket. Ott csak saját álmát írta és olvasta, míg egyszer végleg elaludt egy sötétkék éjszakán.
Hajnal neszez az óra mutatóján. Tikk-takk. Tikk-takk. Szürke ruhában sorakoznak a percek. Kovács úr hallgatózik a tompa csöndben, majd kimegy a konyhába. Piros lábast tesz a tűzhelyre. Kávét főz. Pontosabban vizet. Neszkafénak. Már nem használja az évfordulóra kapott ezüst kotyogót. Mióta Annus elment, nem kell kávét főzni két személyre. Nem lengi be frissen darált fekete illata a kicsiny, sárga konyhát. Helyére neszkafé és cigaretta keserű füstje költözött. A cukrot pedig felváltotta a műízű édesítő. Az illúzió. Hogy Annus még most is. Még mindig. De hiába. Szúr a szív. Olykor sajog. Semmi nem olyan, mint Annus idején. Semmi nem olyan, mint az óarany napokon. Mikor még konyakot tettek a kávéba vasárnap reggelente. Mikor még Annus törékeny kezeivel hófehér porcelán csészékbe szolgálta fel a kávét a zöld növényekkel árnyalt teraszon, hűvösebb napokon pedig a sárga falú konyhában, ahol szárított gyümölcsök aromája kergetőzött Annus édes parfümjének illatával. Az ovális diófa asztalon mindig lágy esésű damasztabrosz fehérlett, frissen sült búrkiflikkel. Mert Annus vasárnaponként hajnalban kelt, hogy a következő hét szerencsehozójaként megsüsse az aranybarna, diós-mákos, patkó alakú édességeket.
Kovács úr bekapcsolja a hűtő tetején álló rádiót. Odakint lassan kihunynak a csillagok. Ma március 4-e, Kázmér és Adrienn napja van. Mondja egy női hang a kora reggeli szürkületben. A nap kél 6 óra 14 perckor és nyugszik 17 óra 34 perckor. A Hold kél 0 óra 24 perckor és nyugszik 9 óra 42 perckor. A Nap és a Hold. Gondolja Kovács úr. Fejével lemondón integet. Soha nem találkoznak. A Nap és a Hold. Közben a tűzhelyen zubognak az ezüst vízbuborékok. Kifutnak. Előtörnek. Szétpattannak. Ezüstbuborékok. Emlékek. Ezen a napon született Keszi Kovács László, néprajzkutató és Pászti Miklós, Liszt-díjas karigazgató. 1813-ban ezen a napon hunyt el Chudy József, zeneszerző, karmester. Az első magyar nyelvű opera, a Pikko herceg és Jutka Perzsi komponistája. Tájékoztat a rádió. Ezeket Annus is tudta. Mindig tudta a helyes választ a Játék és muzsika kérdéseire is. Nem egyszer játszott részleteket operákból és operettekből a Bécsből hozatott, mára elnémult zongorán. Azok a zongorafutamokkal ékesített vasárnapok. Azok a szenvedélyes concertók és virtuóz kadenciák. Azok a titokzatosan néma generál pauzák. Fortissimók és pianók. Fájdalmas Chopin-keringők.
Kovács úr remegő kézzel kapcsolja ki a rádiót. Mit tudtok ti? Kérdezi a hajnali csöndben. Ma két éve, hogy Annus elment. Március negyedikén. Ezt nem mondják be a hírekbe. Hozzá kell szokni. A nincshez. Ahhoz, hogy egyre kevesebben emlékeznek az ősz haját kontyba tűző, nefelejcskék szemű kántor-tanítónőre.
Szeme a hűtő melletti naptárra téved: március van. Ebben a hónapban egymást követik a piros betűs napok, az ünnepek. De immáron két éve Kovács úr egyedül ünnepel. Nőnapra, akárcsak tavaly, bordó rózsát és bársonykék nefelejcset vesz. Ha szíve engedi, kiviszi őket Annusnak a temetőbe. Valójában szeret a temetőbe járni tavasszal, mert ilyenkor a hűvös sírokon lágyan bimbódzik a tarka szirmú Élet. Szemérmesen öltözik fehérbe a törékeny hóvirág. A zöld fű sárgás, kopott palástját lángtulipánok ékesítik, később pedig a fekete aszfaltsétányra sárga szőnyeget könnyez a buja aranyeső. Ünnepel a természet. Az örök. A misztérium.
Kovács úr szeme könnybe lábad, ahogy a hajnali csöndben pergeti maga előtt az eljövendő naptári napokat. Március 15. Neki nem a forradalmat jelenti elsősorban. Számára kettős ünnep ez. A forradalom és szerelem diadala. Annussal kötött házasságának napja. Ötvenötször ünnepelték együtt március 15-ét. Ünnepelték a forradalmat és a házasság lángvörös rózsájában parázsló szerelmet.
Remegő kézzel kavarja el a gyöngyöző vízbe szórt fekete kávéport. Fehér tablettával édesíti. A cukra miatt. És az illúzió kedvéért. Hogy Annus még most is. Még mindig. Az óra fél hétre jár. Az almafák barna ágain aranysárga fürtjeit fésüli az ébredező Nap. Kovács úr a konyha ablakából a kiskert felé néz. A sarokban sárga bimbókkal törnek elő a fátyolszirmú nárciszok. Mellettük titokzatos lilában és zöldben születnek a jácintok. A ház falánál rózsabokor és orgona kezdi bontogatni opálos rügyeit, hogy májusra lila és fehér habszirmokkal pompázzanak majd. Ezeket mind Annus ültette. És talán, gondolta Kovács úr, a tavasszal kart karba öltve, ma is itt jár láthatatlan léptekkel a virágoskertben.
(Megjelent az Irodalom21 című folyóirat 2013. áprilisi számában)
Illusztráció: Klimt: Az élet fája
