Írta: Somorčík Sz. Rozália
(Nina)
Talán azért adott neki embernevet, mert neki gyereke nem volt soha. Nem is lett volna jó.
Nina tíz éves dobermann szuka volt. Mikor megismertem, a kerítéshez sem közelíthettem, fröcsögött a nyál a pofájából. Aztán ahogy fogytak a gazdasszony itthon töltött napjai − mert többnyire Svájcban tartózkodott −, úgy deformálódtak a kutya tulajdonságai. Nem őrzött, csak várt. Néha órákig, télben, nyárban.
Törődni kezdtem vele. Pénzért. Csináltam volna ingyen is, de a nő természetét utáltam, ezért kellett fizetnie. Szerettem volna az állatot magamnak, de ő nem adta, kellett a házőrzésre.
Kaptam egy távirányítót a nagy vaskapuhoz, és már fordultam is balra, le a nyaktörő beton lépcsőkön, a hátsó udvarba, ahol a kutya egyhelyben toporogva várt. A fedett teraszon, ahol élt, mérgesen megtépett zsák körül száraz kutyagranulátumok, és néhány műanyag vederben vizek szomorkodtak. Örült, a főtt ételnek is. Élt vele két macska, mindketten Mici névre hallgattak, de én tudtam, az egyik kandúr, mert megsimítottam ott, és éreztem, hogy az.
Sétálni vittem, futottunk, edzettem, mert ernyedtek voltak az izmai. Szemrebbenésre is hallgatott, hálásan. Vagy elloptam hozzám, és az alsó szobában, a fehér szőnyegen feküdhetett.
Az utolsó tél hideg volt, még márciusban is mínuszokat jelentettek hetekig. A fehér szőnyeg nedves maradt egyszer. Ráripakodtam. Remegett, szemembe nézve meghőkölt. Ez felért egy emberi, szem elé kapós pofonvárással. Elszomorított, láttam, ő is tudta, baj van.
Antibiotikumot vettem, széles spektrumút, olyat, melyet szüzek és nem szüzek is alkalmazhatnak − szóval erőset. A legyöngülés még csak most következett, alig bírt járni. Az asszony meg hirtelen visszajött Svájcból.
− Maradhatott volna még egy kicsit, ott a valagán − gondoltam, de sipítozva, ahogy egymással kommunikálni szoktunk, elmondtam neki, hogyan használja a gyógyszert.
Este meglátogattam őket, vittem a főttet.
− Hideg van itt – konstatáltam, és a kövön fekvő állatra néztem. − Tegyünk alá valamit.
− Már bekapcsoltam a fűtést, rögtön melegebb lesz − idegesen a talajhoz nyomta a tenyerét, majd hozta a becherovkát. Kettőt bírtam, négyet ittam.
Darálta magából az információkat a jó vásárlásairól a second-handekben, rángatta kifelé a még ki nem csomagolt táskákból a lila rongyokat, tapasztgatta a melleihez őket.
Nina üveges, forró szemekkel nézte, nem mozdult.
Csak hunyorogtam, bal kezemben a poharat tartva. Jobbal a kutya füleit simogattam. Mellette térdeltem, mímelve a puszit, fölé hajoltam.
− Szedd össze magad minél hamarabb, mert ez téged kinyír – suttogtam –, és te nem akarsz megdögleni, ugye?
− Egy szép, intelligens úrral találkoztam a vonaton, Zürich és Bécs között utaztunk együtt, mellém ült, átkarolta a vállam, a combom simogatta, annyira nedves lettem, ha-ha-ha!
− Ez jó, Darinka! Telefonszámot, címet cseréltetek?
− Minek, ez csak olyan kis leidenschaft volt.
Mikor aztán hazafelé szédelegtem, elmondtam őt minden rohadt dögnek hangosan, senki sem hallotta.
Nem a kalandja miatt, volt neki több is, ez nem zavart. Éreztem, mit takar ez a rongyrázás.
Másnap láttam, tolat ki a garázsból, alig tűnt el a kocsi, már rohantam is ellenőrizni. A nappali óriás ablakán keresztül ráláttam az asztalon érintetlenül otthagyott antibiotikumra, csak egy tépés volt az alufóliás felületen.
Két nap múlva jött egy sms.
− Nina már a mennyekben van, emlékezzünk. Darina.
− Köszönöm, hogy a kutyáddal törődhettem − ezt írtam rá egy fehér papírra, és a távirányítós kulccsal együtt egy borítékba tettem, de nem fért át a levélszekrény nyílásán.
Behajítottam az átláthatatlan kapun keresztül, felhúzott vállakkal, összeszorított szemekkel vártam, hová esik.
Hagytam, míg háromszor megnyomta a kapucsengőt, csak akkor mentem ki.
− Másképp nem tudtad befejezni ezt a dolgot, csak így? – mosolygott finomkodva.
− Darinka, azért dobtam át a kapun, mert szűk a nyílás a leveles ládádon.
Ettől hátralépett.
− De akkor is, most már nem leszünk barátnők?
Azóta két év telt el. A macskák kezdetben itt ácsorogtak a kapu előtt. Ninát várták haza.
Az egyik ideszokott. A tökös Mici. Most őt etetem.