Írta: Piro M. Péter
A kis tűzoltó csapat átvágott az edelényi híd fölött hömpölygő Bódván, amit tátott szájjal fényképezett néhány bámészkodó, és a fejüket rázták a rendőrök. (Őket azért szögezték ide, hogy itt ne menjen át senki. Mert életveszélyes.) A tűzoltóknak viszont dolguk volt a túloldalon. Már csak ott állt a gát.
A jobboldali részen ereszig álltak a házak a vízben, és ezt a csoport parancsnoka személyes sértésként élte meg.
Néhány hete azt ígérte a szivattyúzás és utómunkálatok közepette a síró öregasszonynak, hogy minden rendben lesz.
Nem lett.
Jött a második hullám.
Áttört a védvonal több helyen.
Emiatt morzsolgatta a szitokszavakat, hiszen ott tartottak, mintha nem dolgoztak volna éjjel-nappal végkimerülésig előzőleg. − Itt valaki nagyon elb… ott valamit! – morgott, miközben a jól ismert általános iskolánál megittak egy kávét, hangos „Kezitcsókolom”-mal köszöntve az őröknek tűnő asszonyokat, akik hektószám állították elő „az emberi üzemanyagot.”
A szokásos fejetlenség fogadta őket, nem lehetett tudni ki a góré, mit kell csinálni, stb.
Répa (becenevű) meg is jegyezte, miközben a sűrű helikopteres mozgást figyelte: − Csak azt ne…!
És a 2006-os Hernád-árvíz veteránjai sűrűn bólogatni és köpködni kezdtek.
Mert a helikopter felkavarja a homokot és szétmarja a bőrt.
Mert megsüketül tőle az ember.
Mert ráz a horga a sztatikus feltöltődéstől, még három kesztyűn keresztül is. És ugyebár oda kell felakasztani a Big bag-ot, 40 zsák egy nagyba pakolva.
Gyorsan telt a nap. Big bag-ot pakolt a csapat civilekkel, rendőrökkel, katonákkal.
Ha jött valami kaja vagy kávé, tea, akkor kicsit megszaporodott a sor. Olyanokkal, akiknek tiszta volt a cipője, ruhája.
Ezek mindig tudták hol a helyük.
Féláron árulták az ellopott ásványvizet a Penny előtt. Ilyen is volt.
Éjszaka még némi csónakázásra is sor került, mert az elárasztott házakból szívgyógyszereket meg ilyesmit kellett kihozni. Merthogy addigra minden út és híd zárva volt a Bódva bal partján.
A víz emelkedett még annyit, hogy már se ki, se be.
A napkelte ott találta a parancsnokot a hídon, ahol feltette az tébláboló vízügyeseknek a nagy kérdést: − Mikor tetőzik, és meddig jön fel?
− Lövésünk sincs − mondták. − Szegedről vezényeltek ide minket. A Tiszáról tudnánk okosat mondani.
A csoport vezetője megvakarta szúnyogcsipkézte borostáját, és arra gondolt, hogy lesz ez még anyasündisznónyi is, majd visszaindult a rossz hírrel a csapatához.
Aztán felnevetett.
A rászáradt sár foltokban pergett róla.
Ez jó jel.
Egyszer vége lesz ennek is.
