Írta: Jónás Ágnes
Hajnali hat óra. Rózsaszín mamuszomban, fehér köntösömben, összekuszált hajjal botorkálok ki a konyhába. A kávé minden mogorva reggelen beválik. A vízforraló sistereg, az én agyam még képtelen. Ráöntöm a vizet az instant kávéra, hozzácsurgatok egy kevés tejet, édesítőt adagolok hozzá, meg se keverem, rögtön a számhoz emelem a csészét.
Kitotyogok a folyosóra. A folyosóra, mert az erkélyen még vacognék a hidegtől. Rágyújtok. Zárt tér, de kit érdekel. A gondnokkal le lett zsírozva, hogy nekem szabad. Akinek nem tetszik, költözzön el. Azért bírom én a szomszédokat. Megértik és elfogadják a szenvedélyem. Cserébe nyomatom az indiai levendula és ópium illatú füstölőt, hogy elnyomja a szagot. Megdörzsölöm szemeimet, már érzem a kávé hatását, de a jelenlétem még nem százszázalékos.
Csönd. Lenne, ha a szomszéd Laci nem lépne ki a szemközti ajtón. Kilép. – Helló! – köszönt engem széles mosollyal. Hajnal hatkor széles mosolyt vár tőlem is. Megkapja. Magam alá húzom a lábam, és igyekszem tudomást sem venni róla. Mindig a folyosón veszi fel a cipőjét. Ez valami iszlám meggyőződés, mint a buddhistáknál, miszerint cipővel se ki, se be nem szabad a lakásba lépni. Nem viszik be a cipőre ragadt mocskot, a világi gondokat. Nyitja a rácsot, újra köszön, ezúttal búcsúzóul.
Összekuporodom, és hörpintek a kávéból még egyet. Átellenben nyílik egy ajtó. Hallom. A nyikorgásáról megismerem, melyik nyílik. A középső, az emelet másik oldalán, a lifttől kissé balra. Masszőr dolgozik ott évek óta, jön az első vendége. Rendszerint kiáll, még mielőtt a reumás vendég megérkezne, várja, hogy a lift nyíljon, hogy a liftből kiszálljon Reuma mami. Jajj, Gyurikám, elnézést a késésért, király,hogy hajnal hat van, de számára ez már késésnek minősül, hát hogy van, én vagyogatok, csak ez a fránya becsípődés ne lenne deréktájon, de maga majd kikezel, mert mi is lenne velem maga nélkül Gyurikám, mindig csodát tesz velem. Rikácsol. Hangja köszörül mint egy körfűrész. Gyurika gyorsan beinvitálja, gondolom, érzi a füstölőm és a cigim szagát, tudja, hogy még ébredezem. Az ajtó csukódik, Reuma mami folytatja: az unokám hazajött az üzleti mittingről vagy miről, tudja loszandzselesbőlból, megígérte, hogy utána elvisz a piacra, no szóval sietnünk kell Gyurikám, hova dobhatom az otthonkám, megint a fotelbe, jó, jó. Kissé idegesen hörpintem fel a kávém maradékát a csészéből, elnyomom a cigit és a füstölőt, bezárom magam mögött az ajtót.
A naptáramra nézek. Mindig mindent beleírok. Angolnyelv-tanítás a várandós barátnőmnek kilenctől fél tizenegyig, cikk megírása és leadása délután egyre, félórás fakultatív program, zeneüvöltetés és ebéd a konyhában, este hatkor előadás a művészeti központban, kilenckor még egy kis kocogás.
Lecibálom a köntösöm, összerendezem az ágyam, kétméteres plüsspatkányomnak megköszönöm az éjszakát, és gondosan bedugom őt a paplanom alá. Legalább ő kussol. Megnyitom a zuhanyt. Átadom magam a meleg víznek. Átadnám. Tüsszent a szomszéd pasi. Huszonvalahány éve ébredünk együtt a fürdőben. Tüsszögéssel kezd. Pontosan kettővel, olyan istenes hapcival, amelynek a végét még jól el is nyújtja. – Eeegészssség!– kiabálom át. –Köszi, szevasz!– kiált vissza Hapci úr. Fogmosás közben krákog még, pontosan négyet. Nem is krákog, inkább öklendezik. Az arcomra összpontosítok, krémezem és sminkelek. Hoooogy, ha néééékem sokkkk pénzem lesz, kimegyek a temetőőő’, ügetőre énekli Hapci úr. Minden reggel más nótát ad elő. Sosem aggódom, hogy elmarad a Hapci Dáridó, hiszen van bőven a repertoárjában, és néha, még húsz év múltán is képes meglepni egy-egy új slágerrel. Amerre én járooook bámul a viláááág, ordítja bele emberesen a csempébe. A kezemben megremeg a szemhéjtus.
Kilencig még van időm, hogy lecsekkoljam postafiókomat, megválaszoljam a fontosabb e-maileket. Tisztelt Megrendelő! Ezúton küldöm Önnek a kért, és itt megállok a gépelésben. A felettem lakó albérlő fúrni kezd. Lehunyom a szemem, és próbálom elképzelni, hány lyuk lehet már a falain. Fél éve költözött be, azt sem tudom, hogy néz ki. csak azt, hogy fúr. Minden másnap minimum öt-tíz lyukat. De hova? Tuti, hogy egy egér költözött fölém, hiszen ha ember lakna fent, nem kívánná ementáli sajttá alakítani a lakást.
Megérkezik Bori, a várandós barátnőm. Nyelvvizsga feladatok tömkelegén rágjuk át magunkat, pihenésképpen pedig beszélgetünk a benne cseperedő pocaklakóról. Közben ki kell mennem egy teát készíteni. – Te is kérsz, Bori? Tessék?! Ja, kérsz, oké – ordítom túl a fúró hangját. Leveszem a polcról a Nyugodt pillanatok teásdobozt. Visszaülök mellé, feladom a házi feladatot, kikísérem a liftig. Mosolyogva köszönök el. Amint beszáll a liftbe, már lépkedek is felfelé a lépcsőn dühtől eltorzult arccal, lezárni a fúrásügyet egyszer s mindenkorra. Na most lefejellek, te álllat, te,te szórakozol velem, te ementálibarom! Hosszan csöngetek. Nyílik az ajtó, meg se várom, hogy az albérlőegér kidugja a fejét, már hadarom is, hogy ez nem állapot, lefejell… és torkomon akad a szó. Egy kigyúrt, atlétatrikós, tetovált, kutyabarna szemű isten áll előttem kezében fúróval.
– Szia, segíthetek?– kérdi ő. Segíthetnél, de már foglalt vagyok. –Á, nnnem, csak feljöttem megkérdezni, hogy nálatok jók -e a, izé, a nyílászárók– nyögöm ki végül.
–Jók, persze – válaszolja.
–Jók? Oké, az szuper, akkor szia – és lefelé ballagva csüggedten veszem tudomásul, hogy ma nem fejelek le senkit.
Este kilenckor már futófelszerelésben lépek ki a lakásból. A rács nyitva, tövében Nórika ordít elterülve a folyosó padlóján. Sztrájkol. Elege van abból– szokás ide vagy oda – hogy kint kell levennie a cipőjét. Hároméves öccse is rázendít szolidaritásból. Az anyjuk kiabál. Az empéhármat a maximum hangerőre állítom, és gyorsan fülembe dugom a fülhallgatót.
Tizenegy felé Nyugodt álmok teafiltert áztatok a forró vízbe. Bevackolódom plüsspatkányom mellé az ágyba, olvasok, majd leoltom a lámpát. Egy darabig még hallgatom, ahogy fent Miszter Ementáli és barátnője eljutnak a gyönyörig, majd álomba merülök.
Másnap reggel rózsaszín mamusz, fehér köntös, összekuszált haj ,kávé, folyosó…
