Írta: Somorčík Sz. Rozália
Buta libának tartottam Jolit, vagy inkább lúdnak, mert terpeszben járt, sőt még a farát is rázta. Fehér volt a köpenye színe is.
Röhögtünk rajta, ha többen jöttünk, húztuk, közben egymást csipkedtük lent a comboknál, a pult innenső oldalán. Ájtatos fapofával küldözgettük hátra bármiért, amiről tudtuk, hogy ott van. Végig kellett mennie a szűk részen, a pult mögött, mert ott − egész közel, hogy jobban elérhetőek legyenek −, voltak a legfontosabb dolgok a plafonig érő polcokon.
Csoszogott valamiféle papucsban, ami azelőtt cipő lehetett− levágta a sarkak feletti részeket. Morgott ilyenkor, nyomta magából a szavakat, egyenként, sohasem egy szuszra, ideges volt:
− Miért nem kérted egyszerre! Megint mehetek hátra!
Az élelmiszerbolt a falusi kocsma hátsó udvarából nyílt, valamikor raktár lehetett, és arra is emlékszem ‒ akkor még nagyon kicsi voltam −, hogy táncmulatságok alatt innen mérték az innivalót, itt sütötték a kolbászt a sör és bor mellé, mindenhová bejutott a falusi gyerek, ha akart.
Joli kócos, sűrű, fekete haja nyíratlanul, mintha magától kopott volna vállain, lengedezett mögötte, ahogy ormótlanul közlekedett. Lekonyuló mandulaszemei, szegények, szája is szép telt volt, de dacosan lefelé hajló. Nyakán a bébi ráncok, ha sokat rohangált, megteltek piszokkal és vonzották a szemet.
Nem szerettem a melles nőket, talán már sejtettem, én nem leszek az. Igaz, még messze volt a gömbölyödésük ideje, de láttam az anyáméit, és apai nagynénéimnek is kicsik voltak.
Joli meg himbálta őket, mintha kérkedett volna velük: ha eszem nincs, legalább ezem van.
Ha visszagondolok a mai eszemmel, ő egy kívánatos fiatal nő volt, aki a legtöbb férfinek ma is tetszene, de akkor már vénlány volt, túl a huszonötön.
− Nem tud férjhez menni. Nem kell senkinek, mert felcsinálta a saját apja − hallottam egyszer a sorban állva; anyám elküldött a boltba valami fontosért.
De hisz’ ez szörnyű bűn! Ilyen züllött ez a Joli? A saját apjával, mit csinált? Gyereket?
Mikor volt az esküvő? Az anyja akart válni?
Eszembe jutott a szőrös női nemi szerv elölnézetből, amitől nagyon zavarba tudtam esni, nem is otthon láttam ezt, hanem a strandon. Egy kövér asszonyság törülgette magát erőteljesen az öltözőben. Akkor megrettentem. Azt hittem, ez a szőrösség a kövérséggel jár együtt. Meg voltam győződve arról, hogy én ilyen soha nem leszek.
Ahogy hallgattam a gúnyos fecsegést Joliról, megint csak ezt láttam, mert őt is kövérnek tartottam. Talán a kezét is odatette az apja erre a szőrös puncira.
− Amikor az anyja megtudta, nagy cirkuszt csinált. Az apja megrugdosta, hogy ezzel is mutassa, nem tőle van. A Jolitól elment a pici, de csitt, már jön.
− Akar még valamit? − kérdezte Joli erőteljesen-szaggatottan, ringatva magán az idomokat erősebben, mint máskor, ahogy közeledett a kassza felé. Egyik kezében az árut tartotta, a másikkal már húzta is ki a ceruzát a füle mellől.
− Akkor húsz korona lesz! − szólt keményen. El akarta küldeni az öregasszonyt. Megértettem: mindent hallott.
Ettől kezdve úgy kezdtem rá nézni, szinte kémlelve minden mozdulatát, hogy nem buta, hanem romlott. Néha kijárt a lépcsőkre, és az udvar felé porolta a rongyokat, zsákokat. Ha meleg volt, a férfiak kint itták a sörüket a kocsma előtt, és odasandítgattak, krákogtak, köpködtek, látszott rajtuk, tetszik nekik a Joli. Most már tudom, kellette magát, talán adott is némelyiküknek azelőtt.
*
Még nem volt nyár, de annyira felmelegedett az idő, mintha az lett volna.
A göröngyös teret, a falu közepét, amit egy út és vele párhuzamosan egy patak szelt ketté, ellepték a káposztalepkék. Azóta sem láttam ennyi káposztalepkét. Másodikos voltam. Nyolc éves.
Ott voltunk mind: én a húgaimmal, az Otílka a két nővérével, Mancika az unokahúgával, Klára, Zsuzsa, Katica és még két lány az egyetlen nyitott udvarból, ami a térre nyílott. Kergettük a lepkéket. Kapkodtunk utánuk. Annyian voltak. Ahogy futkostunk közöttük, mintha egy láthatatlan kéz egy lepkés ruhaanyagot emelgetett volna előttünk.
Egyszer csak megláttuk Jolit, ahogy kijött a lépcsőkre, nekidőlt a korlátnak. Már látszott is a csík a mellei között, melyek alatt tartott valami fehéret, puhát − mintha egy felhő lett volna.
− Gyertek ide, talán lesz itt nektek valami! − kiabált felénk.
És kihajította az udvarra az első nyaláb fehér papírszalmát.
Darabszámra árulta nekünk a csokit, a szaloncukrot, karácsonytól, tavaszig. Úgy döntött, itt a takarítás ideje. Hordani kezdte a fehér nyalábokat kifelé. Mi pedig téptük, hordtuk szerteszéjjel, mint éhes falusi kutyák a koncot, a fehér felhőket, és kerestük a csokikat, amik talán ottfelejtődtek.
Forró, naptól hevített, könnyű szél fújt. A fehér lepkék közé fehér szálak keveredtek, voltak olyan pillanatok, úgy láttam, mintha a lepkék meg-megpihentek volna rajtuk.
Talán, ha egy-két csokit találtunk. Emlékszem, a patak partján ült Mancika, meg a legkisebb húgom egy nagy fehér kupacon, és barnára maszatolt volt az arcuk. Én nem találtam semmit, és szégyelltem is magam teljesen bevetni ebbe az őrületbe, éreztem itt valami nincs rendben.
Joli hordta, csak hordta az újabb felhőcskéket, lábaival fehér ösvényt hordott szét a lépcsők pereméig. Hajába fehér csíkok tekeredtek. Fehér köpenye a puncijáig kigombolódott. Mintha kisbabákat hordana a melleihez szorítva. Mikor elengedte őket, mindkét kezével tette azt, felemelve azokat az ég felé, az arcát ugyanúgy, és nevetett. Piros lett az arca, fogai a nyitott szájában tökéletesen fehérlettek.
− Hö, hö, hö!
Aztán motyogni kezdett egyre hangosabban, és ahogy erősödött a hangja, már hallottam, mit ismételget.
− Egyetek, egyetek, dögöljetek meg!
Életkép, vázlat, rajz, csevej... M. Szlávik Tünde blogja
2013.02.17. 18:00
Joli felhőcskéi
Címkék: somorčík sz. rozália
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.