Írta: Bódi Katalin
A folyosón ültem és türelmesen vártam, hogy a kizúduló gyerekáradat lassan letisztuljon, s önző módon arra az örömre készültem, hogy megölelhessem a sajátomat, hiszen a kicsiket még bátran lehet ölelgetni az iskola folyosóján. Közben megérkezett E. anyukája, ölében a kisebb testvérrel, arcán a nyugalmas, piros mosollyal, s végigbogarászta a faliújságot. Szüntelenül bogarászunk, feliratkozunk, csatlakozunk, előjegyzünk, majd várakozunk, készülődünk, nem kimaradunk, reggel és délután jöttünkben-mentünkben pár szót váltunk. Odaléptem hozzá, s szóltam, ha gondolja, adja addig az én ölembe a kicsit, amíg ír, pedig én vagyok az utolsó, aki orvul letámadja mások kisgyermekeit, hogy babaillatot és babaérintést raboljon alattomosan. Az én örömöm az érintésben, a simogatásban, a kérdezésben, a dicséretben sokszor az engem nem ismerő gyermek félelme, amitől jobban félek, mint amennyire ezt a nem kicsit nárcisztikus örömet vágyom.
Vannak helyzetek, amikor nincsenek szavak, ott, akkor soha, utólag is csak nehezen. Tudtam korábbról, hogy E. kistestvére sérülten született, nem lát és nem hall, állandó gondoskodásra szorul, s olyan lehet most számára anyától elszakadni, mint örökre elszakadni. Simogattam, ringattam az ölemben, göndör haját pusziltam, magamhoz vontam, dúdoltam neki, s ő riadtan tekergette vállait, kezeit nyújtogatva keresgélt, forgatta a szemeit, mert nem volt anyaszagom, nem annak az anyának a szagát hordoztam, hanem egy másik gyermek anyjáét. Hiába dúdolsz neki, nem hallja. Ez a kisgyerek meg vak? A folyosó még mindig zsibongott, s én védtem őt, kicsit tehetetlenül, kicsit sután, hirtelen megtapasztalt, kitáguló, néma időtlenségben.
Sofonisba Anguissola: Önarckép festőállvánnyal, 1556 körül
